lorien

Nos, őszintén megvallva, ez most kissé kudarcos beszámoló lesz, habár a végén szerencsés és jó lett a kimenetele. Történt ugyanis, hogy barátaink bejelentkeztek vacsorára. Úgy döntöttem, hogy olasz menü lesz, no de akkor legyen előétel is, mégpedig a spájzban "pangó" fél csomagnyi kagylótésztát megtöltöm. Annak rendje és módja szerint be is vásároltam hozzá tölteléknek a piacon a spenótot. Otthon aztán méregetem a spenótot, hát ez lehet, hogy kevés lesz. Biztos, ami biztos, elővettem a fagyasztóból a cannelloni-készítés során kimaradt bolognai mártást, és a mikróban kiolvasztottam.

A tésztát al dente kifőztem. Nagyon vigyázni kell vele, hogy ne törjön, és a formáját se veszítse el. És persze még utána is, amíg töltjük, nem árt, ha nem szikkad meg, mert képes összeragadni. A tészta esetében az előirányzott mennyiségen túl elővigyázatosságból nem árt 10% ráhagyással, legalábbis nekem ez alá még nem sikerült leszorítanom a selejtet. Közben nekiálltam a spenót-mártásnak, fogyhagymát aprítottam, vajon megpirítottam, egy evőkanál lisztet elkevertem, majd ezen megfonnyasztottam a jól megaprított spenótot. Aztán alaposan elsóztam. Nem csoda, még rendesen másfeled-harmadnapos voltam. Hiába öntöttem hozzá a tejszínt, ahogy csak lehetett, még mindig sós volt, helyrehozhatatlanul. Ha hagyományos tésztához lett volna mártás, akkor nincs is baj, mert az jóval több tejszínt is elvisel, ez azonban tölteléknek készült, nem folyhat akármennyire. Így aztán nagyon jól jártam a bolognai mártással, betöltöttem azt, a spenótosból pedig mindenkinek csak egyet. Tulajdonképpen előre megéreztem a bajt, és szerencsére épp elég lett :)

A megtöltött tésztákat kivajazott, enyhén meglisztezett tepsibe tettem, meghintettem frissen reszelt parmezánnal, és és bő negyed órá alatt forró sütőben enyhén megpirítottam.

Ezer köszönet gasztronautának, aki a csorbával útmutatást adott a kovászos uborka levének hasznosításához. Természetesen magában is meg lehet azt inni, bár én ezt kevésbé preferálom, ám, ha egy rendesen átdorbézolt éjszaka után egy ilyen levest (inkább egytálételt) fogyasztunk, az állapotunkban garantálható javulás következik be. Így történt ez velem is (á, dehogy, úgyis letagadom!), jóbarátom múlt pénteki esküvője, pontosabban az azt követő,  reggelig tartó mértékletes szeszfogyasztás következtében a késő délutáni ébredezést igencsak elgyötörtönen éltem meg. Szerencsére fejfájás nélkül megúsztam, így félig harcképes maradtam. Ezt valószínűleg csak annak köszönhetem, hogy reggelre már bukósisakban ittam a fröccsöt. Van róla fotódokumentáció is, nincs ezen mit szépíteni.

Szombat délután lévén minden normális bevásárlóegység zárva, így kénytelen voltam a tuskóba menni húsáruért (ez nálam bizalmi kérdés, rendesen ezért járok henteshez). Vettem egy bő másfél kilós (1.7) tarjadarabot, csonttal együtt, és 25 deka kolozsvári szalonnát. Ez utóbbi nem volt épp makulátlan, de még ez tűnt a legjobbnak a felhozatalban. Anyósomnál szereztem zellert, répát és gyökeret. Karalábét is szerettem volna, de ezt épp nem tartott az üzlet, így jobb híján egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy közepes patiszont. Ez utóbbi igen jó lett bele. Karalábé helyett is :)

Az ügymenet szinte magától ment, amennyire lehetett, felkockáztam a szalonnát (inkább csak felcsíkoztam), és a tarját is körömnyi méretűre kockáztam a csontozás után. Egy fej vöröshagymát is felaprítottam. A szalonnát kiolvasztottam, megpirítottam, egy kis frissen őrölt borsot pattogtattam rajta, majd jött hozzá a tarja, a csont és a hagyma. Addig pirítottam, míg a hús kifehéredett, nagyon enyhén sóztam, mert az uborkalé is sós, és ráöntöttem egy pohár fehér bort. Egy pohárkával a szakácsnak is járt, igncsak morálnövelő tud lenni. Lefedve csendesen pároltam jó húsz percet. (ti. a húst, nem a bort, vagy a morált.) Addig megtisztítottam a zöldségeket (3 répa, 2 közepes zeller, 1 gyökér), és ahogy sikerült, felaprítottam, de a tököt külön tettem, annak 10 perc fövési idő pont elég. Ezen a ponton előszedtem a kovászos uborkás edényt, és jó másfél liternyi levet a fazékba kanalaztam, és beledöntöttem a zöldségeket. Negyed óra múlva a patiszon felét is (az egész túl sok lett volna), és az egyik zeller összes értékelhető szárát 3-4 centis csíkokra aprítva. Amint kezdett a tök is puhulni, előszedtem a kenyérpirítót, és fejenként 3 pirítóst gyártottam, ez elengedhetetlen kellék. Közbenb találtam a hűtőben egy szavatossági ideje vége felé járó joghurtot, beledöntöttem a levesbe, majd egy fél literes tejfölt is utána küldtem, és óvatosan eldolgoztam. Egy csokor petrezselyemzöldet és pár szál kakukkfüvet vágtam hozzá, összeforraltam, és már neki is estünk. Szinte elvette a másnaposságot (vagy aznaposságot?).

Lehetne bele friss kaprot is vágni, de a húgom mostanában nem annyira kedveli, ezért most eltekintettem tőle. A babérlevél is jó neki, de az meg elfogyott. Külön öröm, hogy megúsztam sebesülés nélkül a főzést. Cseppet sem volt bizonytalan a kezem, de talán az elfogyasztott pohárka bor is segített valamit.

Ez az ízvilág máskülönben még gyerekkoromból volt ismerős, jó volt újra felfedezni. Csak ezért muszáj leszek még egy adag kovászos uborkát készíteni :)

Újabb régi adósságot pótlok most. A rántott csirkéről már értekeztem, igazából ebben a fogásban nem is ez volt a lényeg, sőt még a töltött csirke is érdektelen bizonyos szempontból. Persze mind nagyon finom volt, de az egészre a pirított vajbab tett fel a koronát.

Kezdjük azonban kronológikus sorrendben, mert az igazat megvallva igen csak heroikus volt az ebédkészítés, 4-5 órát robotoltam a konyhában, és ehhez még nem számítom az előző nap délutánját, amikor a csirkéket levágtam, kopasztottam, daraboltam, stb. A rántott csirkét nem is részletezem, a klasszikusnak nevezhető módon történt az elkészítése. A tölteni való csirkét bedörzsöltem sóval, frissen tört borssal, és állni hagytam, míg a töltelék elkészült. Egy enyhén szikkadt zsemlét felkockáztam, kacsazsíron megpirítottam, és kb. fél deci tejszínbe beáztattam. 5 deka kolozsvári szalonnát alaposan felaprítottam, kiolvasztottam, megpirítottam. Fél fej aprított vöröshagymát és egy kisebb -szintén nagyon apróra vágott- sárgarépát megpirítottam rajtam, megszórtam frissen vágott kakukkfűvel, egy deci fehérborral felöntöttem, ezen pároltam még öt percet. Amint kissé kihűlt, hozzáöntöttem a zsemlyekockákhoz. Került még a töltelékbe egy kisebb csokor petrezselym és pár szál majoránna levelei felaprítva, beletörtem két kisebb gerezd fokhagymát, a csirke mája szintén jól felaprítva, valamint egy tojás és 1 evőkanál zsemlemorzsa hozzáadásával jól eldolgoztam a tölteléket. Betöltöttem a csirke hasába, bevarrtam, és a háját is alátéve 1 deci fehérbort öntöttem a tepsibe. Lefóliáztam, és 220 fokon másfél órát sütöttem, majd a fóliát levéve még fél órát sült, miközben szorgalmasan locsolgattam a zsírjával.

Köretnek készült petrezselymes krumpli és paradicsomsaláta is, ezeket most szintén nem részletezem. Lássuk most már a medvét, jöjjön tehát a bab.

Előző nap gyönyörű zsenge vajbabot kaptam a piacon (fél kilót, szinte mind hosszú, és egy méretosztály). Jól megmostam, levágtam a végeit. Két diónyi libazsírt olvasztottam, amelyen két evőkanál cukrot karamellizáltam. Amikor már szép színe lett, hozzáadtam a babot, és addig pirítottam, míg enyhén üvegesedni kezdett, és persze néhol már szépen pirulni. Csak óvatosan rázogattam a serpenyőben, nem akartam törni. Mivel a serpenyő nem fedhető (nincs 32 cm-es fedőm), áttettem egy fedhető edénybe, enyhén sóztam, hozzáadtam 4 babérlevelet, két gerezd késsel szétlapított fokhagymát, és egy pohár fehérboron (tarcali oremus) lefedve lassú tűzön kb. 20 perc alatt puhára pároltam. A végén még egy kis teáskanál balzsamecettel bolondítottam rajta. Eközben még kirántottam a csirkét is, így lett teljes a menü. Mondanom sem kell, a babnak lett a legnagyobb sikere.

Mostanában kissé el vagyok maradva a blog írásával, de azért teljesen nem tétlenkedtem a konyhában. Ezt a fogást még hegyaljai kiruccanásunk végeztével követtem el,  feledtetve a bonchidai borzalmas csülköt. Másfél hét távollét után kongott a hűtő (és a spájz), így gyorsan kiszaladtam a piacra, vettem egy kis hagymát, fokhagymát, paradicsomot, krumplit,  és természetesen egy csülköt. Nem volt a legnagyobb, de annyi baj legyen. Hazaérve kicsontoztam, megtűzdeltem fokhagymával, beszórtam sóval, őrölt köménnyel és őrölt korianderrel, hagytam állni fél órát. Két fej vöröshagymát durvára felkarikáztam, beszórtam a tepsibe a maradék fokhagymagerezdekkel, a bőrével lefelé ráhelyeztem a csülköt. Egy evőkanál kacsazsírt és másfél deci fehérbort helyeztem el hozzá. Lefóliáztam, 220 fokra előmelegített sütőben másfél órát sütöttem. Ekkor megfordítottam a csülköt, és öt percenként meglocsolgatva még fél órát még pirítottam.

Időközben másfél kiló (nem túl) apró krumplit megcsutakoltam, héjában megfőztem, majd hideg vízben lehűtöttem. Megszabadítva a héjától mindet felnégyeltem, enyhén sóztam, és a grand serpenyőben kacsazsíron megpirítottam, már amennyire sikerült. Lehetőleg nem kell fakanállal piszkálni, mert törik, csak a serpenyővel kell bűvészkedni, mint palacsintasütéskor. Persze, ha sok van benne, néhány darab megszökhet, mint ahogy nekem is sikerült így járnom :) Amint ezzel megvoltam, 6-8 paradicsomot felkarikáztam, sok apró levelű bazsalikomot aprítottam hozzá és felöntöttem fél liter cukros-almaecetes salátalével. Elég, ha 10 percet áll, fogyasztásig hűtve tárolandó. Fehérbor, fröccs, sör iható hozzá nagy mennyiségben.

Hegyaljai látogatásunk egyik fénypontjának igérkezett a tolcsvai  Ős Kaján étterembe tervezett látogatásunk. Jó előre asztalt foglaltam, nehogy meglepetések érjenek, bár végül aggodalmam feleslegesenek bizonyult: munkanap lévén rajtunk kívül épp csak pár vendég volt a kora esti időpontban. Helyet foglaltunk, a mosdóban rendbeszedtük az egész napos kirándulásban kissé megfáradt külsőnket, és kissé körbenéztünk a különböző hangulatú szobákban is. Az asztalhoz visszaérve apró figyelmességként egy kis perec várt bennünket (ha jól gondolom, ez ugyanaz, amit Erdőhorvátiban készítenek, és a környékbeli boltokban is kapni ilyet, igen finom, ropogós). Az étlapon látszik, hogy sűrűn cserélik a fogásokat, és a szezonális-jellegű alapanyagokat próbálják előtérbe helyezni.

Szerencsére a marhalábszárnak mindig szezonja van, így a belőle készült levesnek is. Igen finom volt, egyetlen apró kifogást találtam csak. Jobban örültem volna, ha friss petrezselyemzölddel szórják meg a levest. Ez a vonal aztán később végigkísérte a fogásokat, mindegyikhez szárított zöldfűszer volt a "díszítés", illetve a kísérő. Ennek persze oka lehetett az előző két hétben pusztító 40 fokos hőség is, azonban a többi fogás esetében ez abszolút nem is volt zavaró (sőt). Visszatérve a leveshez, igazán szép, mélysárga, tartalmas, és hát a lényeg, finom volt, erre mondják, hogy még a halálos betegek is felgyógyulnak tőle. Talán a levesben felszolgált marhalábszár lehett volna egy kicsit omlósabb is, de ezt nem bírálatként szánom, itt már az egyéni ízlés szólalt meg. És hogy dicsekedjek is, egy kis büszkeséget éreztem magamban, hiszen az én leveseim is megütik ezt a szintet. :)

Nagy örömömre nyúl is szerepelt az étlapon, az egyik kedvencem, így egyértelmű volt a választásom. Ha nagyon kötekedős kedvemben lennék, akkor azt mondanám, hogy a nyúl egy árnyalatnyit szárazra sült a kemencében, de jobban belegondolva szakács legyen a talpán, aki legalább ennyire nem szárítja ki a húst, és ez csak a külső vékony rétegre értendő, alatta már finom puha omlós, és kellően, de nem túlzottan fűszeres volt. Így hát ezt a gondolatot szép csenben el is temetem magamban, és élvezem az ízeket. Köretként mindkettőnk puhára párolt gerslit kapott, illetve fűszeres vajjal töltött házi lepényt, valamint az én fogásomhoz járt még egy kis párolt tökféleség, valószínűlegt cukkini. A lepény maga a csoda, annyira ízletes, és jól illik mind a nyúlhoz, mind a kacsához. Jól el is raktározom magamban, ilyet gyártok majd én is.

Kedvesem kacsát rendelt, citromdzsemmel és hagymadzsemmel. A lepényen és a gerslin felül ehhez karalábé dukált, valószínűleg a hasábburgonya analógiájára elkészítve, azonban ez annál messze finomabb. Egyszóval zseniális. És az egész pedig tökéletes komplementer ízorgia, nem is álltam meg, hogy ne kóstolgassak bele. A citromdzsemet nem kell külön magyaráznom (igen kiváló), a hagymadzsem pedig leginkább a gyerekkorunkban disznóvágásra készített, enyhén ecetes és pirításkor (nem a hozzáadott cukortól) megédesedett  hagyma ízeit idézi, igaz ez annál jóval sűrűbb és puhább állagú.

Egy kis erőt véve magamon, még megpróbálkozom egy desszerttel is, omlós szedres süteményt rendelek, az oldalborda pedig már csak szuszog és elégedetten néz, nem mer újabb kihívást vállalni, csak a borát kortyolgatja. Részemről igazán kár lett volna kihagyni, annyira finom, és rafinált. Szárított zöldfűszerekkel volt megszórva, de nem túlzottan. Így lesz minden falat izgalmas, próbálja az ember előre kitalálni, épp melyik fűszer kerül legközelebb rá. Nálam a menta volt a nyerő. Valószínűleg nem szerettem volna, ha csak menta van hozzá, így azonban kifejezetten vártam, hogy épp menta ízű legyen a következő villán.

Tulajdonképp végig minden annyira meseszerű mederben folyt, ha forgatókönyvet kellett volna írni egy tökéletesre sikerült estéhez, ekkor sem sikerült volna ilyen jól összeállítani. Erre a két órára az idő kizökkent a kerekéből, de az este hátralévő részére már igazán nem is került vissza a rendes kerékvágásba. Elvarázsolt a hely szelleme. Esetleg maga az Ős Kaján.

Hegyaljai nyaralásunk alkalmával egy biciklitúra végén ellátogattunk a tokaji Tisza-parton fekvő Bonchidai csárdába is. Tavalyról a sok finom étel emléke még élenken élt emlékezetünkben (igen kiválóak volt akkor a halászlevek, de a csülök és a sztrapacska is). A csárda igen jó helyen van, a terasz közvetlenül a Tiszára néz, árnyas, egyszóval kellemes a környezet, ha az idő engedi, feltétlen ott érdemes leülni.

A jó 20 kilométer tekerés után rendesen megéheztünk, így levest és főételt is rendeltünk. Kedvesem szeme a Jókai bablevesen akadt meg, jómagam pedig egy orjalevesre neveztem be. Egyik sem hibátlan, de legalább azért ehető volt.

A bablevesben a füstölt húsokon érződött, hogy a hipermarketes olcsó, gyorspácolt alapanyaggal van dolgunk, az orjalevesben felhasznált zöldségek pedig mintha a fagyasztóból kerültek volna a levesbe, összességében  mindkét leves még az épp élvezhető kategóriába került.

Nem úgy, mint a főfogások. A csirkemell fokhagymás mártásban krokettel több sebből vérzett. A hús ugyan ízletes és puha volt, a mártás azonban botrányos. Fokhagymaíze egyáltalán nem volt, és az állaga már inkább a pudingra emlékeztetett. Úgy látszik nagy barátságban vannak a liszttel, mert a krokett is túlzottan lisztes volt. Sőt, annyira egyformák, szabályosak voltak, hogy az gyanítottuk, hogy ez bizony mirelit termék, és nem is legjobb minőségű. Mindezt koronázta a tányérra helyezett díszítés is, csak ez megér egy-két vitriolba mártott mondatot. Ez maga a megtestesült gyalázat, az uborka ugyanis erősen fonnyadt volt, és a saláta is elég bágyadt volt. Ha nem kerül a tényárra semmi, még úgyis jobb lett volna. Ez elfogadhatatlan.

Én sem jártam jobban. Sőt. Grillezett csülköt rendeltem steak-burgonyával és káposztasalátával. Ebből mindösszesen a káposztasaláta volt élvezhető. A csülök grillt életében nem látott. Az történhetett ugyanis, hogy a főtt csülköt forró olajban kisütötték. Ám eközben sikerült oly rendesen kiszárítani, hogy egyes húsrészletekbe a villát nem tudtam beleszúrni, olyan kemény volt, mint a beton. A csülök bőre hol túl kemény volt, hol pedig túl lágy, valamint egyes részek olyan zsírosak, szalonnásak voltak, hogy jobb helyeken a kutyának különb ételeket kínálnak. A steak-burgonya is kihívásokkal küzdött, szerencsétlen annyira megszívta magát a sütéskor használt zsiradékkal, hogy szinte ehetetlen volt. Még szerencse, hogy a rendesen beleveseztem, a felszolgált -máskülönben óriási adag- adag harmadát ha meg bírtam enni, pedig igen éhes voltam. Mindenesetre, ha pincér lennék, egy pontenciális jó evőnek kinéző vendégtől azért megkérdeztem volna, hogy miért hagyta a tányéron az étele nagy részét. De nem vagyok pincér. Ilyen kérdés nem érkezett.

Sajnos desszert vonalon túlzottan szegényes a kínálat (somlói galuska, fagylalt és gyümölcskehely), de a fentiek miatt ezt már ki sem mertük próbálni. Tetszett viszont a borkínálat, sok neves és kevesbé neves, de jó pincészet borát tartják. Természetesen a hegyaljaiak vannak túlsúlyban, de ez inkább jó, Tokajba úgysem azért megy az ember, hogy siklósit igyék.

Nagyon remélem, hogy csak egy rossz napot fogtunk ki, és nem ennyire hanyatlófélben van csárda. Kár lenne érte! Különös módon egyanzon a tulajdonos a Lebuj fogadóval, így szinte érthetetlen, hogy lehet ekkora különbség a két hely között. Mindenesetre az biztató, hogy a helyiek állítása szerint a Bonchidai csárda konyhája jó, tehát valószínűleg csak mi fogtunk ki rossz napot, de egy jó hely ezt mégsem engedhetné meg magának.

Fűszeres Eszter oldalán találkoztam a Lebuj fogadóval, ahol melegen ajánlja, mint Hegyalja egyik legjobb magyaros-jellegű éttermét. Mivel úgyis Bodrogkeresztúron volt a főhadiszállásunk, nem volt nehéz a programba illeszteni a látogatásunkat. Úgy döntöttünk, hogy gyalogszerrel vágunk neki a másfél kilométeres útnak (a falu szélétől kb. 1000 méter, Tokaj irányában), ami végül jó döntésnek bizonyult, habár a 38-as út forgalma nem teljesen ideális a gyalogláshoz, igazából csak nappali fényviszonyok mellett javaslom.

Az időjárásnak megfelelően a teraszon foglaltunk helyet, habár az út forgalma kissé zavaró, de ez egy külön történet, könnyen politizálásba torkollhat, a lényeg, hogy nem a hely tehet róla.

Az étlapot végigböngészve a sztrapacska nagyon zaklatott lelkiállapotba hozott, már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Köretként csak egy mustáros flekkenszhez szerepelt a menüben, vagy pedig marhapörkölthöz, miost  pedig egyikhez sem volt kedvem. Sajnos fél adag nem rendelhelhető, ezért egy huszárvágással megoldottam a feladatot. A Tisza-mentén kedvemre valóan készítik a halászlevet, ez már jó kiindulópont, Tokaj-környékén pedig szeretik korhely módra készíteni (tejfölös-citromos habarással). Ez felénk és Szegeden sem divat, ezért ezt választottam, a pincér ajánlására filézett harcsával. Erre pedig jöhet a sztrapacska, juhtúróval, szalonnapörccel, ahogy kell.

A kedvesem szeme pedig megakadt egyik "komplementer"-csirkemellen őszibarack kalappal, citromfűmártással és krokettel.

Mindkettőnk választása jól sült el. A csirkemell finom puha omlós volt, a mártás és a barack igazi telitalálat hozzá, és a krokett is szinte tökéletes. Amennyire meg tudtuk ítélni, helyben készült, és értik a módját. 

A halászlére szintén egy rossz szót nem tudok mondani, kellően tartalmas alaplével, amelyet a citrom és a tejföl még tökéletesebbé varázsolt. A harcsafilé pedig pont addig főzve, amíg kell, puha, de nem szétesős. És ízes. Egyszóval, ezt így kell elkészítnei.

A sztrapacska nem volt kiemelkedő, nekem túlzottan is nokedli-szerűre sikerült, és az mindenképpen negatívum, hogy a tésztájában vegeta-darabkákat fedeztem fel. Teljesen felesleges az ilyesmi, a vegeta nyugodtan maradhatna a nagyüzemi konyhákban, vagy ott sem. Ezek a hibák szerencsére nem voltak életveszélyesek, jóízűen el is fogyasztottam az egészet.

A végén már a desszert szóba sem jöhetett, igaz nem is láttam az étlapon olyat, amely megérte volna a kockázatot ("még egy kis menta, monsieur? olyan vékony, mint az ostya" :P) Az árak nem vészesek, 5000 forint körüli összegből kijött az említett ételsor, vízzel, borral, pálinkával. Összességében elégedetten távoztunk, máskor is vissza fogunk ide jönni.

Ezt az ételt Hegyalján, a szállásunkon készítettem. Szerencsére jól felszerelt volt a ház (sajnos a sütő nem működött), így a főzés nem ütközött különösebb nehézségekbe, de azért igyekeztem mindent minimalizálni. A falubeli hentesnél kaptam szép sertéscombot, a sarki boltban pedig volt friss hagyma, fokhagyma, paradicsom, a bor természetesen adott volt, borsot és tésztát pedig vittem magammal. Mindent összeadva egy óra alatt királyi ebédet ütöttem össze, sőt még másnap vacsorára is maradt.

hozzávalók (4-6 adag):
1 kg sertéscomb
1 fej hagyma
1 fej fokhagyma
3 paprika
2 paradicsom
2 ek zsiradék
3-4 deci fehérbor (+ amit a szakács megiszik)
bors, kakukkfű
50 deka tészta (esetünkben penne)

A combot fél kisujjnyi csíkokra aprítottam, a hagymát, paprikát rendesen, apróra. Vajat olvasztottam (ez volt), sok frissen őrölt borsot pattogtattam rajta, megprítottam az apróra vágott hagymát, paprikát és a fokhagyma javát, majd megfuttattam a húst is, amíg megfehéredett. Sóztam, felöntöttem fehér borral (volt egy deci száraz furmint és félédes sárgamuskotály volt a pótlás), fedő alatt kb. 45 perc alatt puhára pároltam. 10 perccel a vége előtt hozzáadtam az apróra darabolt paradicsomot és a maradék jól megaprított fokhagymát, kakukkfüveztem, még borsoztam. Közben kifőztem a tésztát, és már tálaltam is :) Sárgamuskotályt nyakaltunk hozzá, a közeli Rozgonyi Pincéből. Sokat. Egyszerű, finom étel, szinte bárhol elkészíthető.

Amint végigolvastam Chilii kiírását a VKF 7. fordulójára, rögtön tudtam, hogy egy jó kis őrségi ételt fogok készíteni. Már körülbelül 15 éve járunk az Őrségbe, változó rendszerességgel. Nagyon a szívünkhöz nőtt e vidék, az sem lenne ellenemre, ha egyszer itt kellene letelepedni. Tulajdonképpen mindig valamiféle megnyugvás-félét érzek, mint amikor ez ember otthon van. Amikor pedig ott vagyunk, a dödöle, a vasi pecsenye és a tökös-mákos rétes kihagyhatatlan fogások, de persze a többi tájjellegű ételt is rendszeresen esszük. Egyszer Nagyrákoson a szállásadónk megmutatta, hogyan kell a dödölét elkészíteni. Egyáltalán nem bonyolult, és isteni étel, magában is elegendő, de köretként is adják. Ilyenkor persze nem árt észnél lenni, mert irgalmatlan bezabálás lehet a vége.

Chili kérte, hogy mutassunk be egy teljes menüsort is. Nos, legyen ez a következő (párszor már végigettem, bevált:) ):

- Őrségi gombaleves
- Vasi pecsenye dödölével, tökmagolajos uborkasalátával
- Tökös-mákos rétes

Csapjunk a lovak közé, és lássuk mit, hogy!

Hozzávalók (4 adag)
- 1 kg régi krumpli, esetleg idei (nem túl új) fehér
- 40 deka liszt
- 1-2 fej vöröshagyma
- 10-12 deka zsír (sült zsír is jó, én kacsazsírt használtam)

- fejenként 1-2 szelet tarja
- a páchoz: 5-6 deci tej, 6-7 gerezd fokhagyma
- liszt pirospaprika

Előkészület: Áztassuk a hússzeleteket egy éjszakára (legalább 10-12 óra) fokhagymás tejbe. 

Első feladatunk az uborkasaláta elkészítése, ezt nem részletezném most. A lényeg, hogy amikor már ráöntöttük a salátalevet, locsoljuk meg 2-3 evőkanálnyi tökmagolajjal és keverjük bele. Isteni!

Jöhet a dödölekészítés. A krumplit megpucoltam, felaprítottam, felöntöttem annyi vízzel, hogy egy ujjnyira ellepje. Megsóztam, és puhára főztem. Mire megfőtt, a zsíron megpuhítottam a negyed karikákba aprított hagymát. Nem kell teljesen megpirítani, mert még 1-2 percet visszakerül még a tűzre. Azon melegében megtörtem a krumplit, és lassú tűzön fokozatosan hozzáadva a lisztet fakanállal dagasztottam. Akkor elég a liszt, amikor már nem lehet a fakanállal többet beledolgozni (jól felkeményedik), de a fenti arány hozzávetőlegesen beválik. A serpenyőben kis zsiradékot hevítettem. Egy evőkanalat mindig a hagymás zsírba mártogatva gyorsan beleszaggattam a tésztát a serpenyőbe, és megpirítottam. Akármilyen nagy is a serpenyő, ez a mennyiség legalább két menetben készíthető csak el. Van, ahol tepsiben sütőben pirítják. A legvégén pedig az egészet összeforgattam a maradékzsírral és a hagymával.

A pecsenyéhez lecsepegtettem a húsokat, besóztam, megforgattam paprikás lisztben, és 2-3 deci olajban mindkét felüket kisütöttem. Elég csak közepes lángon dolgozni, a paprikás-llisztes bunda könnyen megéghet, a tarja pedig csak jól átsütve finom.

A dödölét még köretként is tejföllel kínáljuk, úgy a legfinomabb!

Jó karakteres fehérbort vagy rozét igyunk hozzá. :)

Hamarosan eljön a szabadság ideje, holnap reggel végre kiszabadul. Addig azonban még van idő egy utolsó posztmegírására, illetve még egy VKF7-re időzítettre. Igaz a főzést nem fogom akkor sem szünetelteni, mert önellástásra fogunk berendezkedni, így még lehet, hogy onnan is születik egy-két írás.

Nembisbéka VKF6-re készített áfonya chutney-is sertésszeletei nem hagytak nyugodni. Mindenképp el akartam tehát készíteni, annál isinkább, mert még pár hétig kapni friss áfonyát a kecskeméti piacon. Áfonyalekvár mondjuk nem volt készleten, de nem is akartam rá beruházni, és különben is már fejben elkezdtem a saját verziómat tervezni. Úgy döntöttem, hogy a chutney és a mártás között félúton fog az áfonya átlényegülni.

Ehhez a fogáshoz a tepsis krumpli illik a legjobban, de ebben a dögmelegben nem indítottam be a sütőt, hanem készítettem egy jó kis vöröslencse-főzeléket. A társaság amúgy sem nagy krumplirajongó.

Hozzávalók (~4-5 rendes adag):
- 1 kg kicsontozott sertéskaraj
- só

a mártáshoz
- 30-40 deka áfonya
- 1 nagyobb fej lilahagyma
- 3 deci vörös lambrusco
- 1/2 ek liszt
- 2 ek zsiradék
- 4 ek méz
- egész szecsuáni bors, szegfűbors, rózsabors, fehérbors, feketebors

a vöröslencsefőzelékhez
- 50-60 deka vöröslencse
- 4-5 gerezd fokhagyma
- 1 kis (esetleg fél) fej hagyma
-  só, babérlevél, pirospaprika, balzsamecet
- 2 ek kacsazsír (vaj, olaj is jó)
- 1/2 ek lisz

Első lépésben elkészítettem a főzeléket. Megmostam a vöröslencsét, sóval, babérlevéllel feltettem főni, úgy, hogy a víz bőven ellepje. Hamar szétnyílnak a szemek. Amint megpuhult, rárántottam. A zsiradékben megfuttattam az apróra vágott hagymát, beletörtem a fokhagymát, hozzáadtam a pirospaprikát, majd a lisztet. Eldolgoztam, és hozzáadtam a lencséhez a balzsamecettel együtt, gyorsan összekevertem.

A mártáshoz megolvasztottam a zsiradékot, kissé megfuttattam rajta mozsárban összetört borsok bő felét, majd a negyedbe karikázot hagymát, kissé sóztam, beleszórtam a lisztet, majd fokozatossan felöntöttem a lambruscoval, csomómentesre eldolgozva. Hozzáadtam az áfonyát és a mézet, kb. 15 perc alatt közepes lángon forralva besűrítettem. Félúton beledöntötem a maradék borsot.

Eközben a serpenyőben kb. 2 deci olajat hevítettem, és két menetben magas hőfokon néhány perc alatt pirosra sütöttem az előzőleg kézzel (ököllel) kissé megütögetett, majd besózott hússzeleteket.

A lencsefőzelék első ízlelésre kissé meghökkentően "komplementer" lett, de gyorsan megszoktuk, és a végén mindenkinek tetszett. Vörös lambruscoval öblögettük, én talán kissé túlzottan is :)