lorien

Az idei évre jellemző, hogy minden gyümölcs érése hetekkel korábban kezdődik, mint az megszoktuk, aztán pedig még az is előfordulhat, hogy a felhozatal is sokkal rövidebb ideig tart a szokásosnál. Így fordulhatott elő, hogy szépen elbuktam a szamócalekvárt, mire időm lett volna rá, már nem lehett kapni megfelelő minőségű alapanyagot. Valamivel pedig helyettesíteni kellett a szamócát: időrendben a következő lekvárnak alkalmas gyümölcs a meggy. Ha valaki szabad szemmel is látható mennyiséget akar készíteni, nyugodtan szánjon rá egy egész napot, hacsak nincs egy nagyon hatékony meggymagozó gépe.

Azzal kezdtem, hogy szombaton kora reggel kimenten a piacra. Feltérképeztem az aktuális kínálatot, végigkóstólva a potenciális jelölteket, majd kiválasztottam a megfelőt. Alkudni sajnos nemigen tudtam, pedig 18 kilót vásároltam, igaz nem is kínálta rossz áron. Elintéztem az összes dolgom, haraptunk pár falatot, és fél egy környékén nekiálltunk a kedvesemmel meggyet magozni. Gépünk nem volt, így késsel végeztük a feladatot, egy fokkal haladósabb, mint a tisztán kézi módszer. Közben persze szép mennyiséget befaltunk, azt már nem kellett kimagozni:) Kb. két kilónyi mennyiséget meghagytam levesnek, nagyjából 2 kilót pedig magunkba tömtünk, így hozzávetőlegesen bruttó 14 kg-nyi mennyiségből főztem a lekvárt. Ekkora mennyiségért most nem vonultam fel anyósomnál a katlannal és bográccsal, hanem a nagy rozsdamentes kondérban a gáztűzhelyen végéztem áldásos tevékenységem. Persze ehhez megfelelő előkészületeket tettem, fogtam egy egész Népcsabit, és festőszalag segítségével kitapétáztam vele a tűzhely teljes környezetét két és fél méter magasságig. A lekvár ugyanis szeret lövöldözni, a meggy festékanyaga pedig enyhén szólva is agresszív :).

Még mielőtt nekiállunk lekvárt főzni, nem árt a fizikával is tisztában lenni. A lekvárfőzés ugyanis leginkább arról szól, hogy nagy mennyiségű vizet kell elforralni, lehetőleg minél hamarabb, hogy minél kevesebb ideig érintkezzen a meleg lekvár oxigénnel, az ugyanis a gyümölcsös ízek legfőbb pusztítója. Akit ez nem érdekel, nyudodtan ugorja át ezt a bekezdést. A 12 literes edény teljesen teli volt (majdnem púpozva), és végeredmény nem egészen négy liter lett, tehát hozzávetőlegesen 9 liter víz elforralására volt szükség. A legnagyobb gázégő névleges teljesítménye W=3kW. A víz forráshője L=2.26*10⁶ J/kg. Ebből pedig az L/W képlettel megkapjuk, hogy 1 kg (1 liter) forrásponton lévő víz elforralásához ideális esetben mennyi idő szükséges: 2260000/3000/60=12.55 perc. Valószínű azonban az is, hogy a gáz fűtőértéke nem elég jó ahhoz, hogy biztosítsa a maximális teljesítményt, illetve mindenképpen van veszteséghő is. 80%-os elméleti hatásfokkal számolva tehát 12.55/0.8=15.7 perc kell ekkora teljesítmény esetén 1 liter víz elforralásához, 9 literhez pedig 141 perc. Az elmélet máskülönben helyes, mert fél héttől fél tízig főztem a lekvárt, és bő fél óra kelett ahhoz, hogy a teljes mennyiség megforrjon.

Ezzel a mennyiséggel különben már megérte volna mégis kivonulni anyóshoz és a katlanra helyezett bográcsban megfőzni a lekvárt, ott nagyjából egy óra alatt végeztem volna. De a lényeg, hogy a legnagyobb lángon folyamatos kevergetés közben kifőztem a lekvárt, majd a vége felé hozzáadtam mindösszesen fél kg gyümölcscukrot. Tulajdonképp ez is felesleges volt, hiszem anélkül is mézédesre főtt a lekvár. Indításkor beledobtam négy rúd fahéjat, melyeket csak a legvégén szedtem ki, ezzel lett a fűszerezés.

Amint késznek nyilvánítottam, 5 db 370 és 2 db 720 ml-es befőttesüvegbe töltöttük a lekvárt (és még kb. fél liternyi maradt kóstolgatni), újonnan vásárolt fémkupakokkal lezártuk, azonnal fejreállítottuk, majd két napra szárazdunsztba tettük (pokrócokból készült egy kis fészek, majd ráhajtottuk a végét). Az üvegeket a lehető legjobban meg kell tölteni, és közben odafigyelni, hogy minél kevesebb levegő maradjon benne. Rázogatással, finom ütögetéssel tömöríthető. Ezzel a módszerrel garantáltan nem kell semmiféle tartósítószert sem felhasználni, nem fog a lekvár megromlani. És nem kell agyoncukrozni sem, mert nem a hozzáadott cukor fog tartósítani. Annyi víz elforralása pedig biztosítja a kellően édes ízt. Kinyitás után természetesen nem árt a hűtőbe tenni, ott még hetekig elvan gond nélkül.

Az egyik kedvenc süteményem a tiroli rétes. Amíg működött az olasz cukrászda a városban (eredeti olasz tulajjal), addig számtalan alkalommal elzarándokoltam, és nagy tételben hordtam haza a finomabbnál finomabb tiroli réteseket. Persze számtalan sok más csábítóan izgalmas dolog is akadt ott: a piték és Caruso-szeletek, a szicíliai szivar, a tökéletes mascarpone krém, a mesébe illően finom tiramisu, és a fagylalt is mély nyomokat hagyott bennem, de a tiroli rétes volt a kedvencem. A csapást az jelentette, amikor az olasz kézből átkerült az üzemeltetés a ház helyi tulajdonosaihoz. Sajnos hamar eluralkodott a sajátságosan magyar virtus. Eleinte csak nem törekedtek a maximálisan kihozható minőségre, aztán elkezdtek spórolni a minőségi alapanyagokkal, majd a végén már általánosan kispóroltak mindent, így alig egy év elteltével a végeredmény az lett, hogy bezártak. Micsoda kár érte! Ez volt a város egyetlen cukrászdája, ahová szívesen jártam. Most már legalább már ez sincs, a rövidlátóan pénzéhes magyar vendéglős-mentalitás ilyen rövid idő alatt képes volt tönkrevágni a hely hosszú évek alatt kialakított jó hírét.

Abbahagyom most már a dohogást, és a dolgunkra térek. A meggyszezon sűrűjében vagyunk, kézenfekvő volt tehát, hogy valamilyen meggyes süteményt süssek. Sokat gondolkoztam, mi legyen belőle, mígnem kipattant a fejemből, hogy márpedig nekem tiroli rétes kell! Ez persze nem könnyű feladat, de egyszer már csináltam hajtott-kelt tésztát. Korántsem lett tökéletes, mert kevesebb zsiradék és/vagy tepertő volt benne a kelleténél és így kiszáradt, ezért nem is írtam meg. Az ott szerzett tapasztalatokból próbáltam valamit kihozni. A mostani végeredménynek egyetlen baja lett, valószínűleg kicsit kevesebb tésztát sikerült készítenem a 4 rúdhoz, ezért jobban ki kellett nyújtani a kelleténél, és így a leveles jellege nem érvényesült. Egyébként nagyon finom lett, ezért egy posztot már megér, kísérleti-fázisú megjegyzéssel. Mindenesetre tovább kell még ezen dolgoznom, hogy valami hasonlót kapjak, mint ami régen a Carusoban volt.

Hozzávalók
- 65-70 deka rétesliszt (ebből 15 deka graham liszt lett), plusz ami a nyújtásnál kell
- 3 tojássárgája, plusz egy tojás a kenéshez, ragasztáshoz
- 2 dl tejföl
- 2 dl tej
- 2.5 deka élesztő
- 1 borbon vaníliás cukor
- 1 citrom reszelt héja
- 6-7 deka vaj
- csipet só, gondolatnyi rum
- 3 ek gyümölcscukor

a hajtáshoz
- 20 deka vaj
- 3 ek liszt

a töltelékhez
- kb. 1.5 kg meggy magozva
- 2-3 ek gyümölcscukor
- 20 deka darált dió
- 1 marék mazsola

A tejet összekevertem a vaníliás cukorral, megmelegítettem és elmorzsoltam benne az élesztőt. Pár perc pihenőt kapott, addig kimértem és leszitáltam a lisztet, szétválasztottam a tojássárgáját, kiolvasztottam a vajat. Bedagasztottam a tésztát, és fél órát kelni hagytam. Ezután 3-4 mm vastag téglalapot nyújtottam belőle. A vajat összedolgoztam a liszttel, és egyenletesen elkentem a tésztán. Most jött a hajtogatás: először a hosszabki oldalak mentén a képzeletbelig felezővonalig behajtottam mindkét oldalt, majd a két szélét hasonlóképpen középvonalig bahajtottam. Középen kisség öszzecsippentettem, hogy nagyjából folytonos legyen a tészta. Fontos, hogy ezek után mindig ugyanebben az irányban történjen a hajtogatás! Liszttel meghintett tálcára tettem, és ruhával letakarva 20 persze a hűtőbe raktam pihenni. A nyújtós-, hajtogatós-, és pihentetős műveletet még kétszer megismételtem. Az utolsó hűtős  fázisban elkészítettem a tölteléket, először megcukrozva, és kisvártatva enyhén kinyomkodva a meggyet.

Megfeleztem a tésztát, és az egyik felet majdnem tepsi hosszúságúra nyújtottam (a másik adag addig vissza a hűtőbe). Itt már láttam, hogy csak elég neccesen lesz elég 4 rúd rétesre a tészta, és így túl vékonyra kellett azt nyújtani,  kb. másfél-két mm-re, ez pedig menthetetlenül bedöngölte a hajtogatás javát. A kinyújtott tésztát hosszában kettévágtam, mindkettő közepére kevés kalácsmorzsát hintettem, a meggytölteléket ráhalmoztam, kicsit tömörítettem, és felhajtottam először az egyik szélét. Megkentem felvert tojással ragasztó gyanánt az illesztési felületeket, majd ráhajtottam a másik felét is, a végét pedig lezártam. Másik hibaként elkövettem azt is, hogy az a rész került a tepsi aljára, ahol a tésztákat összeillesztettem, Piros szerint jobb lett volna ezt felül hagyni és akkor szebben felkelt volna a teteje. Ebben látok igazságot. Elkészítettem a párját is, és vajjal kikent és liszttelé meghintett tepsibe tettem őket. Fél órát kelesztettem még, majd a tetejét megkentem felvert tojással, és 190 fokra előmelegített sütőben az első adagot 40 percig sütöttem. Addig elkészült a második adag rétes is az előbbi módszerrel. Mire kész lett az első adag, a másik is épp mehetett sülni. Pozitív mellékhatása is lett a sütésnek: a második tepsiként a sütőmmel adott gyárit használtam fel. Féltem a szokott helyre rakni, ezért becsúsztattam a legfelső résbe, és láss csodát 30 perc alatt szépen pirosra sült, és nem égett meg az alja! Lehet, hogy a végén nem is annyira botrányosan rossz a sütő, csak rá kell jönni, hogy működik? Majd végzek még teszteket ezzel a módszerrel. Etől függetlenül persze nem tökéletes őkelme, alul iszonyatosan éget.

Így végződött tehát az első saját kalandom a tiroli rétessel. Elmondhatom azt, amit Virág elvtárs is mondott: Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk! Ezzel ismét csapást mértünk a rothadó imperializmusra!

A múlt hétvégén ismét vész pusztított a baromfiudvarban. Természetesen emberi eredetű volt a betegség: a gazda töltött csirkére vágyott. No, és persze előtte egy Újházy-tyúkhúslevesre, de azt most meg sem írom, számtalan hasonló poszt akad már a blogban, és valamiért a levesekre fele annyian sem kíváncsiak.

De csak maradjunk a kronológikus rendnél. A kovászos uborkát már egy héttel előbb el kellett rakni, ebben a jó időben 4-5 nap alatt készen is van. Vettem hozzá kb. 4-5 kg kovászolni való uborkát, a nagyjából salátát készítettem. Olyannyira nikkelezett volt a szemmértékem, hogy pontosan annyi uborka maradt, amekkora mennyiség a nagy 5 literes üvegbe fért (darabra!). Az üveg aljára elhelyeztem egy fej újfokhagymát, pár helyen bevagdosva, és mellé pár zsenge hámozott tormagyökeret és egy kisebb csokor kaporlevelet. Az uborkák alját és tetejét levágtam, hosszában egymásra merőlegesen kétoldalról "beirdaltam", vigyázva arra, hogy a végük ne sérüljön. Szorosan egymás mellé, állítva elhelyeztem őket. Erre került még egy réteg kaporlevél, majd újabb egy emeletnyi uborka, illetve az üveg nyakát is kibéleltem néhány uborkával, ügyelve arra, hogy a kenyérnek maradjon hely. Egy szelet kenyeret félbehajlítottam, alaposan betekertem gézbe, amelynek végén bevágást eszközöltem, és ennél fogva megkötöttem. Így a kenyér nem esett szét, egyben ki lehetett halászni, nem kellett a levet emiatt szűrni. Másfél literes palackban összekevertem meleg vizet és literenként kb. 3 dekányi sót, ezzel teljesen felöntöttem az üveget (épp elég volt), alufóliával lefedtem, cérnával lekötöttem, és kihelyeztem az erkélyre. Ilyen időben nem előnyös, hogy reggeltől estig tűzzön rá a nap, mivel könnyen megfő, illetve szalonnássá válik az állaga. Szerencsére csak délután 4-től éri a napfény az erkélyünket, ennyi pedig tökéletesen elég volt neki. Vasárnap délután raktam ki, csütörtökön délben kiszedtem a kenyeret és pénteken behoztam, szombaton leszűrtem a levét, nagy műanyag ételes tálba átszedtem és a levét visszaöntve a hűtőbe helyeztem. Talán egy kicsivel több sót is elviseltem volna, de a levet megkóstolva nem mertem bátrabban adagolni. Majd legközelebb.  Már úgyis alig van belőle, a hétvégén újabb adagot kell készítsek.

A kis kitérő után sodródjunk vissza a főmederbe! Nagy a hőség ugyan, de a kedvesem nagy barátja a sült csirkének. Hogy ne mindig ugyanaz legyen, megvariáltam a dolgot, és megtöltöttem. Két kisebb csirkém volt, sőt az egyik igencsak törpe volt, de mivel a libák kissé elagyabugyálták, megrövidítettem a szendevéseit. Ő látható a tányéron, a fele pont elég volt a jóllakatásomhoz. A töltelékhez vásároltam 2 db kiflit, melyeket előző este a libasütés után a hülő sütőben kiszárítottam. Másnap alaposan felaprítottam, és forró libazsíron megpirítottam. Amint kihűlt, kb fél deci tejjel felönttem, hozzáadtam 15 deka jól felaprított kacsamájat, 1 kk oregánót, 1 kk kakukkfüvet, 1 tojást, sót, és beletörtem 3 gerezd fokhagymát. Kevés libazsíron megpirítottam egy kisebb fej lilahagymát, azt is hozzáadtam, és összegyúrtam. Viszonylag lazább masszát akartam, ezért csak 2-3 ek zsemlemorzsát kevertem bele.

A csirkéket kívül-belül bedörzsöltem sóval és frissen tört borssal. A hasukba töltöttem a tölteléket, és amennyire lehetett bevarrtam. A hájukat (a tyúkét is) a tepsi aljába helyeztem, rá a csirkéket, fél deci bort aláöntve légmentesen lefóliáztam. 210 fokra előmelegített sütőben bő egy órát órát sütöttem, majd 20 percig saját zsírjával sűrűn locsolgatva pirítottam. Sütés után tanácsos negyedórát pihentetni, könnyebb felvágni, és a töltelék is jobban megszilárdul.

A zöldbabos újkrumplihoz phzs főztje adta az ötletet. Eddig csak zöldborsóval készítettem, pedig ez legalább annyira zseniális, és finom, kora nyári étel. Nem is tudom, hogy nem jutott ez eddig eszembe!

1 kg zöldbabot (jelen esetben vajbabot) megtisztítottam, feldaraboltam. Libazsíron megfuttattam egy fej lilahagymát és egy fej nagyjából felaprított újfokhagymát. Az újfokhagyma az egyik gyengém, szinte egész tavasszal várom, hogy megjelenjen. Csak pár hétig kapni olyan  zsenge állapotában, amikor mindenestül felhasználható, puhára főzhető. Ezért is csodálkoztam, hogy még sikerült ilyenhez hozzájutni. Szóval amint kissé üvegesedni kezdett, hozzáadtam a vajbabot, és néha megkevergetve pároltam, pirítottam, majd hozzáadtam kb. másfél-két kg felkockázott újkrumplit. Óvatosan összekevertem, sóztam, másfél deci vízzel felöntöttem és pároltam. Tíz perc múlva hozzáadtam 5 nagyobb felaprított paradicsomot, és mikor már készen volt, egy csokor felaprított petrezselyemzöldet. Kevergetni nem nagyon szabad, mert könnyen törik, kizárólag az újabb alapanyagok hozzáadásakor, egyébként inkább csak rázogatni kell az edényt.

Amint Cserkénél olvastam a ricottás rózsatortáját, nem volt többé nyugvásom, ezt nekem is meg kellett sütnöm. Beindultam, mint pap szamara a katonazenétől. Hogy mindez ne lampionos kerti mulatság keretében történjen, biztosította, hogy egyáltalán nem voltam formában, és az előző posztban leírt kálváriák után és közben kellett helytállnom a fedélzeten, kezdve azzal az alapvető problémával, hogy a kalácshoz hazafuvarozott tej bizony aludtej volt. Ennyi probléma azért még nem jelenthet akadályt, a hűtőbe bekukkantva volt tejszín raktáron. Az pedig igen jó dolog, az egyik legjobb kalácsreceptben is azzal helyettesítik a tejet. Sajnos a rózsavíz-készletem a végét járta, a szükséges bő két evőkanálnyi helyett uszkve csak a fele lötyögött már csak az üveg alján. Sajnos nem tudtam, hogy van otthon rózsaolaj (kimondottan főzéshez való), így aztán kénytelen voltam rummal pótolni. Ez ugyan nem teljes értékű csere, de legalább a lelkem is leápoltam vele.

Hozzávalók (korrigált értékek)
- 45 deka (rétes)liszt (ebből lehet 15 deka graham liszt)
- 1 egész tojás + 2 tojássárgája
- 2 deci tejszín
- 2-2.5 deka élesztő
- 25 deka ricotta
- 2 "púpos" evőkanál rózsavíz
- 3-4 ek. gyümölcscukor
- 1 citrom héja reszelve
- 1 ek kubai rum
- csipet só
- 1 bourbon vaníliás cukor

a töltelékhez
- 8-10 deka vaj
- 5-6 ek gyümölcscukor

A tejszínbe elkeverve a vaníliáscukot felmelegítettem, majd elmorzsoltam benne az élesztőt. Kapott tíz perc pihenőt, addig elkevertem a ricottát és a tojássárgáját, plusz az egész tojást. Leszitáltam a lisztem, majd bedagasztottam a tésztát. Kissé még így is lágyabb volt talán a kelleténél, de ezen már csak rontani tudtam volna:). Egy órát kelesztettem, addig megharcoltam a szőlőlevelekkel.

Kelesztés után téglalap formára nyújtottam a tésztát, kb. fél centi vastagra. Sajnos csak a kisebbik deszkát vettem elő, azon pedig nem tudtam kellően vékonyra nyújtani, sőt aztán a töltelék is kissé soknak bizonyult, illetve rosszul osztottam be, ugyanis ahol feltekerem, a végénél már nem kellett volna rá anyag, és akkor a végeredmény:
a) több csigavonal
b) feszesebb tészta
c) nem folyik le a szélén a töltelék a deszkáról: ehhez a téglalaphoz mérten túl sok volt, és ahogy tekertem fel, maga előtt gurította a vajat. Arra is gondoltam, hogy ha nem olvasztom ki a vajat, csak jól kenhető, az lett volna az igazi.

Egyszóval nyújtás után elkentem rajta egyenletesen az olvasztott vajat, és egyenletesen megszórtam cukorral és feltekertem.  Hat egyenlő részre vágtam, kb. 8-9 centi hosszúak lehettek a rudak. Az alját ujjal összcsippentettem, hogy a töltelék végig benne maradjon, és egyenlő térközönként vajjal megkent és liszttel meghintett tepsibe helyeztem (vastag falú kerámia, esetleg cserép lehet). Az a jó, ha legalább a tészta 2/3-ig, esetleg teljesen felér a tepsi széle, így jobb a tartás. Fél órát kelesztettem még, és 190 fokon kb. 3/4 órát sütöttem.

Sajnos kissé lazák voltak a tekercsek, és így a közepük, mint kis kémény feljött, és persze jóval több rózsavizet is elbírt volna, de így is nagyon finom volt.

Fűszer és Lélek töltikés receptjét olvasva eszembe jutott, hogy én ezt évek óta meg akarom  már csinálni. Nem igazán volt azonban bizodalmam a konzerv-levélhez, ezért mindig halogattam a dolgot, most azonban a zsenge szőlőlevél szezonja van, tehát itt a kiváló alkalom. Meg is beszéltük, hogy tulajdonképpen bármelyik szőlő levele alkalmas a töltésre.

Ezen a napon azonban nem kegyeltek eléggé az istenek. A nap eleve rosszul indult. Reméltem, hogy az előző nap megkezdődött torkokfájás hamar elmúlik, ám reggelre teljes mértékben kiütött a nyavalya. Ennek ellenére végigalibiztem a munkanapot, aztán terv szerint elvágtuk a gyöngyösök szárnyát, mielőtt még elrepül az egész brigád. Aztán megfelelő védőital felvétele után kiballagtam anyósomhoz, ahol az idén még nem volt permetezve a szőlő, és leszedtem kb. 20-30 zsenge,  hibátlan levelet. Ekkorra már alig álltam a lábamon (nem a védőital miatt), de "szorgos népünk győzni fog" alapon beindítottam a konyhai munkát. Intő jel volt, hogy megaludt a tej, amit a kalácshoz vásároltam, de kedvem nem csüggedt, különben volt otthon tejszín. Bedagasztottam a kalácsot, és amíg kelt, nekiálltam a szőlőlevelek töltéséhez.

Hozzávalók:
- 25-30 deka darált marhahús
- kb. másfél deci apró szemű bulgur (köftéhez való), ha nincs, hagyományos bulgur, esetleg rizs vagy gersli is jó
- 20-30 szőlőlevél
- kis csokor kapor, és bazsalikom
- 1 kisebb vöröshagyma és újfokhagyma
- kb. 3 deci csirkealaplé
- tálaláshoz joghurt, ekkora mennyiséghez 3-4 dl is elfogy

A leveleket forró vízben abáltam néhány percet, majd leszűrtem. Nekiindultam a töltelék készítésnek. Egy kisebb fej hagymát és egy újfokhagymát összeaprítottam, és libazsíron megdinszteltem. Ugyanezzel a rutinnal utánaküldtem a darált marhahúst is, és megpirítottam. MARHA! Ezt nem kellett volna! Ezek után hogy áll össze a töltelék???? Nagyjából sehogy. Próbálkozni azért lehet. Összekevertem a köftének való bulgurral (nem kell előfőzni), az apróra vágott kaporral és bazsalikommal, sóval, és meleg víz, illetve tojás hozzáadásával próbáltam tapadást csiholni belőle, ám nagyjából annyira volt formázható, mint egy marék száraz sóder. Ezen a ponton kissé reménytelennek véltem a helyzetet. Szerencsére időközben hazaérkezett a kedvesem is, aki beszállt a sziszifuszi munkába. Végül vért izzadva betöltöttük az összes szőlőlevelet: a lábos alját kibéleltem szőlőlevelekkel, és erre egy rétegnyi töltikét került, viszonylag szorosan egymás mellett. A töltés művelete máskülönben igencsak hasonlatos a töltött káposztánál megszokotthoz. A töltelék mennyiséggel bőven túllőttem a célon, főleg, hogy még formázni sem lehetett. A maradékot így lefagyasztottam, majd ki kell találnom a hasznosítását. A hozzávalók megadásánál már a korrigált értékek szerepelnek.

A töltött szőlőleveleket felöntöttem a csirke alaplével, megforraltam, majd lefedve, épp csak bugyborékoltatva 25 percet főztem, majd negyed órát állni hagytam. Szerencsére a levelek elég jól egyben maradtak, és a végeredmény minden várakozásom felülmúlta. Talán lehetett volna még 5 percet tovább párolni, mert a kedvesem szerint a szőlőlevelek nem puhultak eléggé, de nekem így jobban is tetszett. Tálaláskor jó sok joghurtot halmoztunk rá. A fotó sem az igazi, ennél jobban nézett ki valójában.

Nyáridő lévén eljött az igazi lavinaszezon :) Most fakanál talált meg kérdésével, érdeklődve a címben szereplő dolgokról.

Alapvetően nálunk ezzel nincs semmi probléma: kétszemélyes háztartásban könnyű alkalmazkodni. Ráadásul valószínűleg fordítva kicsit jobban borzolná az idegeim, ugyanis a koreográfia szerint, amikor már tálalva van, a kedvesemnek még legalább 5 percnyi dolga akad, én pedig kb. olyan idegállapotban fesznegek a gőzölgő étel előtt, mint egy falka oroszlán a másfél hónapos éhezés után, a frissen elejtetett zebra teteménél. Így tehát még bőven van időm fotót is készíteni. Ha pedig mégis együtt ülünk asztalhoz, akkor illedelmesen megvárja, míg elkészül a fotó. Hiába, a nők sokkal türelmesebbek, ezt el kell ismernem. Ha a bővebb család, vagy a barátok érkeznek vendégségbe, akkor sincs probléma, sőt esetleg érdeklődnek, hogy az aktuális fogás mikor lesz majd olvasható. Sőt, Balbó profi fotós, így néhány képet ő készített. A vendégség után pedig sok esetben még kommentelnek is. A legérdekesebb az egészben, hogy pont asszony pajtás nem olvassa a blogot, esetleg néha belenéz, amikor írom. Mentségére szóljon, egészen érdekes viszonyban van az egész internettel. A barátaink már megszokták, hogy nem is küldenek neki e-mailt, mert sokszor csak hetek múlva olvassa el. Netes érdeklődését maximum a könyves és a filmes irományok tanulmányozásában határoznám meg, persze ezeket is csak mértékkel.

A blogírást nem túl régen (januárban) kezdtem. Eleinte nem illusztráltam képekkel az írásokat, igaz még digitális fényképezőm sem volt. Amint egyre komolyabban vettem eme passziómat, úgy merült fel az igény a képek készítésére is, aztán március vége felé beruháztam egy alapgépbe. Azóta kezdem rajta kitanulni az ételfotózás rejtelmeit, igaz még sok tanulni valóm van, másrészt talán a kompozíciók megalkotásánál is több kreativitást és türelmet kellene tanúsítanom: mindenképpen rontja a helyzetet az előbb említett móhósági faktorom. Amint tálalva van az étel, óriási izgalom lesz rajtam úrrá, és legszívesebben hagynám a fotózást a fenébe, csak együnk már. Ez mindenképpen ördögi kör.

Fakanálhoz hasonlóan bennem is van egy adag természetes irígység, amikor látom a többi blogon a szebbnél szebb képeket. Álmatlan éjszakáim azért nincsenek:)

A főzési szokásaimon nagyon sokat változtatott a blogírás. Eleinte nem is, minden folyt a maga medrében, ám az írással párhuzamosan sok gasztroblogot olvasok, rendszeresen. Azt kell mondjam, hogy a többség igen színvonalas, és itt ez alatt nem csak magát a blogot értem, hanem kiérződik, hogy a szerzőik magas színvonalon űzik a szakácsművészetet, és a tőlük telhető maximumot nyújtják, sőt beleadják a lelküket is a munkába. Szerintem a tévés főzőműsorok, vagy a akár sok szakácsköny (kivételek persze vannak) sem annyira igényesek, mint a szépen növekvő számú magyar gasztroblogger közösség. Ez pedig rám is ösztönzőleg hat, magammal szemben is egyre magasabb elvárásokat helyezek. Egyszóval lassan új dimenzióba kerül a főzés. Ezt erősítit, hogy rengeteg impresszió is ér a többieket olvasgatva. Így fordulhatott talán elő az is, hogy pl. az idén még nem készítettem el kétszert ugyanazt a fogást, vagy legalábbis csak hasonlóság merült fel. Pedig régebben a kedvenc ételeinket többször is porondra kerültek.

Amit pedig leírok, többször is átgondolom. Általában nem azonnal születik meg az írás, hanem pár nappal később, így alaposan át kell gondolnom a műveleteket és a hozzávalókat, hiszen nagyon fontosnak tartom, hogy a blogomban leírtakat mások is rekonstruálhassák. Eleinte ez csak ösztönösen volt így, de egy ideje már direkt odafigyelek erre.

Lássuk, hogy áll a helyzet Cserkénél és Chilii-nél :)

Az első kenyerem Cserke dagasztásmentes kenyere alapján sütöttem. A végeredemény nem is lett rossz, a grillezés alkalmával szinte az utolsó morzsáig el is fogyott. Viszont teljes kiőrlésű liszttel nem úgy működött a dolog, ahogy én azt terveztem. A belseje enyhén ragadós lett, ami nem is csoda, hiszen 60-70% körül volt a tk. tönkölybúza liszt.

A Szakácsok könyve külön fejezetben foglalkozik a kenyérkészítéssel. Vannak ott receptek is, ám inkább a saját fejem után mentem, de a dagasztást nagyjából a könyvben leírt instrukciók alapján csináltam. Így vágtam neki tehát a második kenyeremnek. Teljes siker koronázta erőfeszítéseimet, a kenyér tökéletes lett, boltban ilyet nemigen kapni. Ráadásul azt hiszem konyhai pályafutásom során most éreztem a legnagyobb sikerélményt, szabályosan úgy örültem, mint hülyegyerek a villanyvasútnak. Azonnal fel is hívtam Pirost, hogy jöjjön, nézze meg (este 11 után :)), adtam neki egy szeletet, és jómagam persze azon melegében magamévá tettem vagy két szeletet, az egyiket magában, a másikat pedig szilvalekvárral.

Hozzávalók:

- 25 deka tönkölybúza liszt (Biopont)
- 25 deka teljes kiőrlésű rozsliszt (Vitamill)
- másfél ek só
- ~ 3 dl kézmeleg víz
- ~ 2 deka élesztő
- 2-3 ek olívaolaj
- 2 tk cukor

A kézmeleg vízben elkevertem a cukrot, majd az élesztőt. Hagytam bő tíz percet, hadd dolgozzon. Addig leszitáltam a lisztet.

Összedolgoztam a lisztet, az élesztős vizet, a sót, és másfél evőkanyi olívaolajt. Amint homogénná vált a massza, hagytam 10 percet pihenni. Ez után a következőképpen dagasztottam: olívaolajjal bekentem a kezem, nagyjából lapított gömb alakúra formáltam a tészát és a dagasztótálban a szélét behúzva kinyomtam a tésztát, majd pár fokot fordítva rajta folytattam. Nagyjából kétszer-háromszor fordult át a tészta. Ekkor tíz percet pihentettem, és még kétszer megismételtem a műveleltet.  Azt írja az irodalom, hogy így nem terheljük túl a tésztát és jobb lesz a szerkezete. Piros kissé kétkedve halgatta ezt, de végül a végeredményt tekintve igaza van az irodalomnak, valószínűleg máskor is így dagasztok majd.

Az utolsó dagasztás végeztével hagytam negyed órát kelni a tésztát, majd olajos kézzel szépen megformáztam. Először kör alakú cipót formáztam úgy, hogy a tésztát apránként forgatva a széleit középre huzigáltam. Amint szép alakot öltött, óvatosan rúd alakúvá lapogattam. A két szélét középre hajtottam, majd a keletkezett hegyet középre* (először mint ahogy a klasszikus papírrepülő esetében), aztután 180 fokot elforgatva a tésztát a másik felével is elkövettem ugyanezt a műveletet. Ezután tiszta konyharuhát liszttel vékonyan meghintettem, és a hajtogatott felével lefelé belehelyeztem, és bebugyoláltam úgy, hogy nagyjából alaktartó legyen, de ne túl szoros. Így kelesztettem másfél órát. Ennek végeztével óvatosan kicsomagoltam, tepsibe helyeztem, vizes kézzel kissé "megpermeteztem", a tetején ferdén keresztirányban két bevágást ejtettem, és 230 fokra előmelegített sütőben 20 percig sütöttem, majd 200 fokon nagyjából további 20 percet. Akkor jó, ha megütögetve kongó hangot ad. És persze szép színe is van addigra. A süléshez a szakirodalom szerint nem árt a párás környezet, ezért kell vízzel kissé megspriccelni. Ha nem jól zár a sütő ajtaja, esetleg lehet az aljába kis fémtálba jégkockákat helyezni.

Sülés után illik várni legalább húsz percet a szeletelésig :) Habár nem voltam igazán éhes, szinte stopperral mértem az időt. :)

* kiegészítve: 2007. 06. 27.

Habár a baromfiudvarból származott az előző írásban magasztalt idei liba is, az első igazi madaraink mégis a csirkék voltak, hiszen ők három hetes koruktól nálunk nevelkedtek. Tápot csak az első két hétben kaptak, a fennmaradó 5-6 hét alatt alatt már csak kukoricadarán, búzán, a kertből szedett mindenféle zöldön, és a konyhai zöldséghulladékon tartottuk őket. Ennek megfelelően óriási várakozással tekintettem az "első fecske" megjelenésére, amely jeles időpont másfél hete be is következett. Első alkalommal nem is legnagyobb, legszebb kakasok váltak áldozattá, hiszen ők a legbékésebbek, ezért talán később is a békés egymás mellett élés lesz rájuk jellemző, így megérhetik a felnőtt nagykakas-kort. Inkább a súlyhatárt megütő,  zavargást-keltőket gyűjtöttük tehát össze.

Nem egyszerű dolog ezen jószágok kopasztása, nagyon kell vigyázni, fel ne szakadjon a bőrük, persze ez nem is minden esetben sikerült, ekkortól pedig csak, mint rántottcsirke jöhetnek szóba. Szerencsére elegendő mennyiséget vágtunk, így került sütni is, rántani is, sőt a legszebb aranysárga csirkék maradtak a sütés nemes céljaira. Nálam hárman léptek porondra, kettőt rántottam, egyet sütöttem, a rántani valóak far-hát, és az összes többi lába, és belsősége pedig múlt hetén egy fenséges csirkeaprólék-leves formájában került terítékre.

A sütést nem bonyolítottam túl, kíváncsi voltam, hogy milyen a csirkéink alapíze. Ezért csak sóztam, mértéket tartván borsoztam, egy deci bort és a háját alátéve lefóliázva másfél órát sütöttem 210 fokon, majd bő húsz percet locsolgatva ropógosra sütöttem a bőrét.

A rántani valókat főbb részekre szedtem, szárnyak, 2 fél mell, combokat egyben hagyva, és természetesen a májak. Panírozás előtt enyhén sóztam és borsoztam (a májakat csak utólag sóztam). A panírhoz sikerült beszereznem igazi jó minőségű zsemlemorzsát, így azt most nem magamnak kellett készíteni. Belereszeltem 7-8 deka parmezánt is. Előbb lisztben megforgattam, majd a felvert tojásban (4 db), végül a parmezános morzsában. Forró olajban kisütöttem, lecsepegtettem és tálalásig meleg helyen tartottam. Az érdeklődők kedvéért három szelet sajtot is rántottam, dupla bundában, hogy ne folyjon ki. Mint a rántott dolgokkal általában, most sem volt szabad sokáig várni, gyakorlatilag amíg a levest ettük, csak addig tartózkodott a hűlőfélben lévő sütőben. Egy árnylatnyi hiba azért becsúszott, legközelebb egy kicsit kisebb hőfokon kell rántanom, és akkor a combok is omlósabbak lesznek. Mondjuk így sem volt rossz. :)

Köretként petrezselymes párolt rizst készítettem.  Rukkola-, valamint paradicsomsalátát kínáltam még hozzá. Ez utóbbiak almaecetes-gyümölcscukros salátalében lényegültek salátává, a rukkola kapott még pár csepp olívaolajat, a paradicsom pedig több ecetet.

Nagyrédei Chardonnay-t (Mátra Hill) ittunk hozzá.

"Az "IDEI" LIBA ÉS UBORKASALÁTA, hogy a történelemből vett kifejezéssel éljek, valóban elválaszthatatlanul együtt birtoklandók", s miként Castor és Pollux, valamint Orestes és Pyladés állandóan együtt említendők.

Nem mondom, hogy a finom, gyenge, kapros, aludttejes tökfőzelék elvetendő a sült liba szomszédságából, sőt ahhoz is készséggel hozzájárulok, hogy ugyanakkor jelen legyen az asztalon kövérkés, de el nem puhult, gondosan meghámozott és jégen tartott kovászos uborka is, ám kénytelen vagyok szigorúan megkívánni, hogy a pecsenye mellett a díszhelyet az uborkasaláta foglalja el.

A liba világért se származzék amaz óriási emdeniek törzséből, maradjunk csak a "parlagi magyar ludak" nemzetségénél, ha ropogós bőrű, porhanyós húsú és mindenekfelett ízletes, szaftos pecsenyére fáj a fogunk. Legyen fiatal a liba, de világért se sovány, 10-12 napig okvetlenül tömni kell kukoricával, hogy a combja, melle és püspökfalatja méltó módon képviselhesse fajtáját. A kopasztásnál vigyázni kell, a bőre be ne szakadozzon, tokja mégse maradjon benne, pelyhe letisztuljon. Sózása ne legyen túlságos. Belsejébe zsemlyét helyezzünk a majoránna mellé, sütés közben 5-10 percenként öntözgessük, de a vége felé már csak szalonnabőrrel kenegessük, a jó meleg sütőben csak addig hagyjuk, míg épp megsül, senyvedni ne engedjük, de felszeletelvén rögtön az asztalra adjuk.

Az uborka pedig, amelyből a saláta készül - persze előbb a végén megkóstoltatván, hogy nem keserű-e -, már korán reggel meggyalultassék, mert tudnivaló, hogy a frissiben feladott uborkasaláta gyomorrontást és hideglelést szokott okozni. A finomra gyalult uborkát mindjárt kinyomkodjuk, levét leöntjük, azután - kellő mértéket tartván - besózzuk, negyedóra múlva még egyszer kinyomkodjuk, a levét újra leöntjük, ellenben most már valódi borecettel jól meglocsoljuk, hasonlóan hamisítatlan édes-nemes szegedi paprikával meghintjük, s így hagyjuk ebédig vagy vacsoráig. Estére mindenesetre  még jobb lesz, mert több ideje marad a sónak, ecetnek, paprikának, hogy jól átjárja, megérlelje. Nem sokkal ebéd vagy vacsora előtt - szóval amikor a liba pirulni kezd - kevés olívaolajat öntünk rá (a szóban forgó esetben ez el is maradhat), majd jó sűrű, édes tejfelt keverünk a salátába, s azután nagyon vigyázzunk, hogy valakinek eszébe ne jusson valamiféle vörös- vagy pláne fokhagymát csempészni bele."

Magyar Elek: Az Ínyesmester szakácskönyve

A téli diéta embert próbáló nehézségei közepette hangos felolvasásokat tartottunk az előbb idézett könyből. A sovány kis vacsora után hátradőltünk, fellapoztam a könyvet, és előbb néhány főfogást, majd közkívánatra néhány desszertet is kiszemeltem az adott estére. Jóllakni természetesen csak virtuálisan lehett így, ám amint a baromfiudvar megépítése szóba került, a felolvasásból konkrét tervek körvonalazódtak, majd ezt a tettek követték. A baromfiudvar megépült, aztán hamarosan benépesült, először csak a csirkékkel, kacsákkal, majd hamarosan libák is érkeztek, szám szerint hatan. Ezzel együtt a problémák is, hiszen igen jutányos áron már szép nagy példányokat sikerült beszereznem. Az öröm korai volt, a libák fizikailag bántalmazták az udvar többi lakóit. Következett a válaszcsapás: a libaállományt ritkítani kell, illetve a gyakorlott libatenyésztő tanácsát kikérve 50 cm magas vasfüggönyt építettem az elválasztásukra (szerinte a 20-30 cm-es is elég. aham...). A libát sokan ostoba jószágnak gondolják, ez azonban korántsem igaz. Először csak egyszerűen szét akarták szerelni a hálót, majd miután ezzel nem jutottak előre, nekifutásos repüléssel próbálkoztak. Nem hagyhattuk annyiban, ezért visszametszettük a szárnyukat, ám hamarosan kifundálták, hogyan tudnak átmászni! a kerítésen. Ennek megfelelően az elmúl hétvégén újabb erődítési munkálatokat végeztem: a vasfüggöny immár méter magas. Látni kellett volna, hogy méregettek a libák, miközben folyt a munka: csodálkozó és sértődött pofával gágogtak rám, és valószínűleg már azon is járt az eszük, hogyan tudnak onnét kijutni. Azóta lassan eltelt egy hét, de még szerencsére nem jutottak előrébb, így a harc átmenetileg az én győzelmemre áll, de korántsem pihenek nyugodtan a babérjaimon.

Időközben elérkezett Pünkösd hétvégéje, ahol is az ünnepi ebédet az egyik liba ajánlotta fel. Természetesen nem önként, a megmaradt négy kolléga (a húgom is sütött egyet) azóta is gyanús méregetéssel és hangos gágogással hozzá tudomásomra jogos felháborodottságát. Korrupció ezen nem segít, hiába kapnak tőlem minden elképzelhető finomságot (még cefrésedésnek indult cseresznyét is vittem).  Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik! Nem kell aggódni, a libacsemegék azért hamar eltűnnek :). Miután szépen megkopasztottuk az áldozatot, otthon gázlángon megpörköltem, alaposan átnéztem, nem maradt-e tokja, és reggelig a hűtőbe került. A nyaka bőrét és máját elraktam egy jó kis töltött libanyakra, a többi belsőségből és aprólékból első osztályú kora nyári libalevest készítettem (kocsonyás lett), a háját pedig kisütöttem.

A libasütés előtt elkészítettem az uborkasalátát. Sikerült rendes (nevét nem tudom) uborkát kapni, amely fajtát kovászolni is szokták. Valahogy a kígyóuborkával nem vagyok kibékülve, nincs igazán aromája, jóllehet az év nagy részében ez az egyetlen hozzáférhető fajta. Végeit levágtam, legyalultam, enyhén kinyomkodtam, sóztam, negyed óra múlva ismét kinyomkodtam, megszórtam édesnemes paprikával. Az Ínyesmester hadilábon állt a hagymafélékkel, és nem győzött tiltakozni az általa mértéktelennek vélt használata ellen (igen alacsony volt ez a mérték:) ). Én azonban két kisebb gerezd fokhagymnát is beletörtem. Fél liter vízből, almaecetből és gyümölcscukorból jó kis salátalevet készítettem, összkevertem az uborkával, és ebédig a hűtőbe tettem, hogy összeérjenek az ízek.

Következett a liba. Sütés előtt sóval kívül-belül bedörzsöltem, hasába jópár majoránna-ágat tettem, és szalonnacsíkokkal beborítva, egy deci fehérbort aláöntve, fóliával lefedve közel két órát sütöttem 190 fokos sütőben. Utána a fóliát leszedtem, meglocsoltam a zsírjával és még 20 percen át pirítottam. Amkor késznek nyilvánítottam, kivettem a sütőből és negyed órát pihentettem, hogy rendesen fel lehessen vágni és szeletelni.

Köretként zöldborsós, petrezselymes újburgonyát adtam:
Egy fej főzőhagymát és egy fej zsenge újfokhagymát felaprítottam, libazsíron megdinszteltem, majd hozzáadtam a karikákra szelt újkrumplit. Amint néhol pirulni kezdett, felöntöttem kevés vízzel (épp hogy csak, a végére el kell forrja). Néhány perc múlva hozzáadtam a zöldborsót, majd a legvégén a felaprított petrezselyemzöldet. Összeforraltam és tálaltam.

Az uborkasaláta mellé a tejfölt külön kínáltam, mert nem mindenki szereti.

Az Ínyesmesternek ismét igaza volt (mint mindig), a libasült és az uborkasaláta tökéletes párost alkotnak!
Jellemző módon, az uborkasaláta fotózása elmaradt.

Nálunk ez nem egyszerű dolog, külön szertartássá nőtte ki magát. Grillezni alapvetően jó dolog. Társaságban még jobb. Nagy társaságban leginkább. Szerencsére a szomszédságban évekkel ezelőtt összejött egy ütős kis csapat, akik állandó résztvevői a szeánszoknak, és persze a barátok közül még aki éppen ráér. Grillezni lehet sokféle  hőforrást alkalmazva. Aki már egyszer maga rakta a tüzet, valószínűleg utána élete végéig ragaszkodni fog ehhez a módszerhez, különös tekintettel a szertartás-jellegre. Kezdjük az elején. Ha épp nincs tüzifa kéznél, és persze miért is lenne, hiszen a lakótelepen távfűtés van, akkor irány beszerezni. Anyósomék nem messze laknak, és rendes készleteket halmoznak fel, olyannyira, hogy rendszerint a szibériai telet is kihúznák. Telerakom tehát az Alfa csomagtartóját (525 l) akácrönkökkel, és hazaszállítom. A kimaradó mennyiséget a lépcső alatt tároljuk :) Most épp még volt tavalyról.

Előző héten felmérem a résztvevőket, megszavazzuk a menüt. Érdekes mód, úgy van ez, mint a Vuk-ban. Tyúkot és kacsát. ÉS kakast is. Tehát veszek csirke- és/vagy pulykamellet, tarját, valamilyen szebb marhát (rostélyost, esetleg hátszínt). Így volt ez most is. Minden húsfajtához másfajta pác szükségeltetik, persze adott húshoz sosem lesz kétszer ugyanaz. Lássuk sorban:

- csirkemell (1.1 kg): 5-6 tk finomra őrölt dijoni mustár, 1-2 ek olívaolaj, maréknyi friss citromos kakukkfű aprítva, pár csepp lime, és 2 kk sáfrány
- tarja (kb 1 kg): 5-6 tk finomra őrölt dijoni mustár, 1-2 ek olívaolaj, 1 tk őrült :) kömény, 1 tk őrült :) koriander, 3-4 rozmaringág levele aprítva
- hátszín (60-70 dkg): tk finomra őrölt dijoni mustár, 2 ek olívaolaj, pár csepp lime, kevés friss tárkony aprítva (ez utóbbival vigyázni kell, nagyon erős arom'ja van, sikerült is túladagolnom), 1 kk őrölt szerecsendió, kevés frissen őrölt tarkabors

A húsokat bekentem a páccal, és nejlonba téve szinte légmentesn lezárva 1 napra a hűtőbe kerültek. Sózni ilyenkor nem szabad, csak közvetlenül a sütéskor.

Amikor eljött a tűzrakás ideje, kihurcoltam a fár a lépcső alól az udvarra, ahol ki lett alakítva egy takaros kis tűzrakóhely. Most volt annyi eszem, hogy hoztam gyújtósnak való faanyagot, így nem kellett a testi épségemet kockáztatva az akácrönkökből fogpiszkáló méretűeket :) faragni. Persze tilos mindenvéle vegyszer, vagy benzin használata a túzgyújtáshoz, sosem lehet tudni, esetleg nem marad-e vissza belőle valami, a parázson pedig magunknak sütünk. Megfelelő védőitallal (hosszúlépés, sőt marathon) felszerelkezve nekiálltam fát aprítani, majd alaposan megraktam a tüzet, kisebbfajta máglyának is beillett. Nagyon fontos, hogy szakértői parazsat kapjunk. A parázs attól lesz "szakértői", hogy az alkalmas lesz arra, hogy utána mindenféle további tüzelő hozzáadása nélkül kitart az ételkészítés végéig. Ehhez nem kevés faanyagot kell a máglyára vetni, és nagyjából másfél-két óra alatt alakul ki. Grillezéshez ez nem is annyira bonyolult, mint amikor a bográcsozást készíti elő a tűzmester (certified firemaster).

Amíg lobogott a tűz, előkészítettem a zöldségeket is: félbevágott sárgarépa és cukkini, padlizsánkarikák, és negyed piros kalifornai paprikák. A fűszerezést nem bonyolítottam, készítettem olívaolajból, a török salátafűszer-keverékemből és sóból egy masszát, a rácsra vetés előtt azzal kentem be. Volt még időm egy saláta összedobására is: felkockázott paradicsomból, uborkából, fetasajtból, kevés aprított újhagymából, sok zöldbazsalikomból és 1-2 citrom levéből 10 perc alatt készen is volt.

Mire a tűzmester megállapítja, hogy készen áll a szakértői parázs, nem árt ha minden résztvevő a helyszínen van (előtte is érkezhetnek), természetesen korgó gyomorral, és megfelelő védőitallal felszerelkezve.

Ekkor mindenféléket vegyesen felraktam a grillrácsra (a húsokat ekkor sóztam), és ahogy készen lett valami, azonnal el is tűnt valakinél. Csak a sütés vége felé került egyensúlyba az erő, akkorra volt mindig pár szelet hús a terítéken.

Kicsit lazítottunk, iszogattunk, Piros elment begyúrni a kalácstésztát, a tűzmester pedig ismét felélesztette a lángokat, hogy a kalácsnak is jó parazsa legyen.

A kalácstészta hozzávalói (hozzávetőleges menyiségek, 5 rúd lett belőle):

- 1 kg rétesliszt
- 6 dl tej
- 5 tojássárgája
- 10 deka vaj
- 10 deka vaj kenegetni
- 2 cs. bourbon vaníliás cukor
- 5 deka élesztő
- update1: még egy kis reszelt citromhéj és rum is kell abba!

Ebből kell hagyományos módszerekkel kalácstésztát gyúrni, és egy órát kelni hagyni. Nem árt, ha van 1, de inkább 2 db kürtőskalácssütő-dorong, ennek híján megteszi valami nagyobb fadugó (enyhe kúpos jelleg szükséges, hogy a végén lecsússzon a kalács), de szükség esetén faragott nyársakra is lehet tenni, igaz ennek a hatásfoka nem a legjobb, habár ekkor mindenki sütheti a magáét. Nekünk most egy dorongunk volt, de a lelkesebbek nyárson sütögettek. Amint megkelt a tészta, vajjal megkenjük a dorongot, és az elkészített tésztacsíkot rátekerjük nagyjából így:

Ha végigértünk, résmentesre elegyengetjük, alaposan megkenjük vajjal, végül cukorban megforgatjuk.

Pár perc pihentetés után fel lehet tenni a parázsra. Nem árt téglából vagy farönkből készíteni egy sütőállványt, ez nagyban megkönnyíti a munkát. Legjobb persze a V-alakú klasszikus állvány lenne, de az évek alatt még nem jutottunk a fejlődés ezen fokára.

Aki nyárson sütöget, annak ez természetesen elmarad. A kalácsot sütés közben pontosan annyira kell forgatni, hogy a megolvadó cukor ne csöpögjön le. Amint megpirult, megforgatjuk darált dióban, mandulában vagy fahéjban. 1-2 perc alatt annyira meglazul a kalács, hogy szinte magától lecsúszik a dorongról, és már lehet is enni.

 Az evés végeztével pedig a maradék fát rádobjuk a parázsra, és ősi szertartás szerint bámuljuk a tüzet, iszogatunk és ráérősen elbeszélgetünk az élet komoly dolgairól.