Meg kell valljam, nehéz feladat elé állított Lila Füge a jubileumi feladatkiírással. Sokat gondolkoztam rajta, de tulajdonképpen még most a poszt írásakor sem tudom, hogy mire fogok a végén kilyukadni.
Főleg azzal, hogy mi az az egy étel, ami felsejlik gyerekkoromból. Igaz ez végül meglett, de azt ma már nem is szeretem annyira, illetve az alapanyagot abban a formában, minőségben, állagban, stb. nem lehet beszerezni, hogy úgy lehessen elkészíteni. Felgombolyítva a szálakat, arra jutottam, hogy az első szikrát az adta, amikor anyámnak egyszer valamiért nem volt ideje főzni, akkor apám készítette el a vacsorát. Akkoriban anyám egy vágóhídon dolgozott, így mindig kiváló minőségű áruhoz jutottunk. Sokszor szerzett sertésoldalast, amely nem volt túl zsíros, és egy ilyet apám egészben sütött meg. Kicsit hitetlenkedve fogadtam a dolgot, meg is kérdeztem az öreget, hogy biztos el tudja-e készíteni. Ő persze csak mosolygott a dolgon, igaz akkoriban még nem volt előttem teljesen világos, hogy e téren kivel is állok szemben. Apai nagyapám ugyanis vastagon kanalazta az életet, az ő lakomáinak és mulatozásainak híre volt a városban (félreértés ne essék, nem rossz értelemben). Egyszer egy ilyen emlékezetes estén például elhatárzoták, hogy egy pohárból csak egyszer isznak. Így is történt, amint kifogyott belőle a pálinka, nemes egyszerűséggel csak a hátuk mögé hajították a poharat. Talán, ha egy pohár épen maradt a házban. Sok egyéb mellett méhész, erdész és nagy vadász is volt, tehát mindig került valami finomság a konyhára, amit természetesen maga lőtt vagy fogott, majd maga is készített el. Ennek köszönhetően apám már kora gyerekkorában hamar kitanulta a konyhai fortélyokat, beleértve a mindenféle állatok nyúzását, kopasztását, feldolgozását, stb. Ezekután nem kell ecsetelnem, hogy az az ominózus oldalassütés igencsak jó eredménnyel zárult, innentől kezdve időnként apámnak is főznie kellett, ezt kívánta a nép. Engem meg ezentúl rendkívüli módon érdekelt minden, ami az ételek elkészítésével volt kapcsolatos, hiszen már kisgyerek koromban is haspóknak számítottam (ez a mai napig a legerősebb motiváció), és szinte nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna (végül a torta és a tökfőzelék került az utálom-listára, és a vajas krémmel készülő tortákat a mai napig messziről kerülöm). De azért ne feledkezzünk meg anyámról sem, hiszen ő is jól főzött, és egy ilyen családba csöppenve nem is volt más lehetősége. Legemlékezetesebbek a galambból készült ételei voltak. Egy időben rendkívül sok galambot tartottunk, és volt olyan hétvége, hogy tucatnál is több galambfiókot tudtunk vágni. Egy részéből leves került, a többit pedig megtöltötte és megsütötte. De pörköltekben, vadasban is járatos volt, igen finomakat készített. De talán apám valamivel mégis mélyebb nyomokat hagyott bennem, hiszen főleg akkoriban igazán különleges volt, ha egy férfi főzni tudott, az pedig különösen, ha jól is.
A lényeg, hogy alig 10 évesen már néhány egyszerűbb fogást magam is el tudtam készíteni. Ebben talán még öreganyám is szerepet játszott, sokat lógtam nála. Ő aztán igazán hagyott kibontakozni, és azt is hagyta, hogy én magam főzzek (sőt, volt olyan is, hogy együtt dohányoztunk). Sokszor készült nála keménylebbencs, keménytarhonya, vagy épp tojásrántotta, ezeket hamarosan önállóan is el tudtam készíteni. De otthon sem gátoltak semmiben, ellenkezőleg: mindig is önállóságra neveltek, például 8 éves koromban már sokszor én készítettem el a húgom tejbegrízét.
Még alig voltam 14 éves, amikor szüleim útjai különváltak. Anyám ekkor egy kollégiumban kapott állást, ami egyet jelentett azzal, hogy három műszakban kellett neki dolgozni, néha egész hétvégén ügyeletes volt. Akkoriban még nem voltak különféle ételfutár szolgáltatások, illetve ezt nem is engedhettük volna meg magunknak. Ezért sokszor kénytelen voltam magam elkészíteni a vacsorát, vagy akár a vasárnapi ebédet. A feladat pedig nem esett nehezemre, egyre jobban megszerettem a saját főztömet, és magát a főzést is. Később aztán, amikor kollégista lettem, szintén sokszor rám maradt ez a feladat, ekkoriban már nem egyszer fordult elő, hogy 15-20 fő részére kellett készíteni valamit. Azért életem ebben a szakában is élményszámba ment, ha apámhoz mentünk ebédre, mindig valami remekművel fogadott. Különösen a levesei voltak remekbe szabottak, sok időmbe és munkámba telt, amíg sikerült utolérnem.
Az elmúlt időkben is voltak jelentősebb mérföldkövek konyhai pályafutásomban. Néhány évvel ezelőtt kénytelen voltam egy komolyabb diétára fogni magam. Előtte hétvégente mindig anyósomhoz jártunk ebédre, otthon viszonylag kevesebbet főztünk, hiszen ilyenkor kajákkal megrakva érkeztünk haza, a készlet pedig napokig kitartott. Ekkortól azonban gyakorlatilag már minden hétvégén otthon készült az étel, és a diéta szempontjai végett ajánlatos volt, ha mindent magam készítek, így tudtam, hogy miben mennyi tápérték van. Ez aránylag hamar véget ért szerencsére, ám a szokás megmaradt, azóta a konyha gyakorlatilag az én felségterületemnek számít. Az otthoni főzés azzal a radikális váltással is járt, hogy innentől az anyagbeszerzést is magam intéztem. Nem vagyok egy korán kelő típus, de minden szombat reggel fél nyolc körül már a piacon vagyok, és próbálom a legjobb minőségű árut beszerezni. Sokszor nem a tervezett menühöz igazítom a bevásárlólistát, hanem az aktuális kíválat függvényében alakulnak a fogások. Elég csak meglátni egy szép halat, karfiolt, gombát, kaprot, és már be is indul az agyam, hogy ebből akkor mit jót lehetne kihozni.
Az legutolsó komolyabb hatás pedig maga a gasztroblog. Elősorban másoké (és az ezek kapcsán megszerzett új információk), de amint elkezdtem a sajátom írni, természetszerűleg valamennyire az is. Emlékszem, január elején lázasan túrtam a netet a töltött káposzta kérdésében. Rábukkantam gasztronauta blogjára, ahol a töltött káposzta számomra teljesen újszerű megvilágításba került. Érdemes elolvasni, és elsősorban nem is a recept miatt. Olyan őszinte elkötelezettség sugárzik az írásból, ami azt hiszem sokáig meghatározó lesz számomra. Tulajdonképpen akkor fogalmaztam meg magam számára először világosan, hogy nem elég törekedni az igényesség felé, mint ahogy eddig is tettem, de ezt sokkal tudatosabban kell tenni. Mindemellett nem árt sokkal nyitottabbnak is lenni, hiszen a kettő összefügg. És ami a legfontosabb: érdemes sokkal komolyabb áldozatokat hozni egy egy étel elkészítéséért. Ebben persze az a baj, hogy itt nem egyenes arányosság van, hanem exponenciális. Egy bizonyos ponton túl nagyon sok befektetett energiára van szükség, ehhez mérten aránylag kevesebb minőségjavulással. De mégis megéri. Nyitottság nélkül pedig az ember nem tud új információkat befogadni, pedig csak ezek fényében lehet sok korábbi szokását, beidegződését megváltoztatni. Lehet, hogy csak ekkor vagyunk képesek meglátni, megérteni lényeges dolgokat. El kell fogadnunk, hogy amiről tegnap még azt gondoltuk, hogy jól csináltuk, nem biztos, hogy holnap is jónak mutatkozik.
Most már kéne következzen egy recept. Továbbra sem egyszerű a feladatom. Ha úgy veszem, az utóbbi hetek írásai tulajdonképpen mind jók lennének ide, beleértve a baromfiudvarról szóló képriportot is, noha az nem is recept. Végül ügy döntöttem, hogy ezalkalomból legyen kakaspörkölt, ez volt anyám kedvenc étele. /sajnos a képek pocsék módon sikerültek, mert egy 16 megás SD kártyával voltam kénytelen irreális fényviszonyok között harcászkodni, az új 1G-s benn maradt az irodában/
Hozzávalók:
- minimum 1, azaz egy fő kakas, minél öregebb és nagyobb, annál jobb, alkatrészeire szétszedve
- kakas kilónkét 1 nagy fej vöröshagyma, 1 szép pritamin esetleg ún. tv paprika
- pirospaprika, só, majoránna
- 1 fej fokhagyma
- füstölt szalonna
- paradicsompüré /vagy darabolt, hámozott magozott paradicsom/
A hagymát, fokhagymát, illetve a paprikát külön edénybe felaprítom. A füstölt szalonnát felkockázom, kiolvasztom, megpirítom. Először hozzáadom a hagymákat, majd 1-2 perc múlva a paprikákat. Addig pirítom, míg kezdenek szétesni. Félúton kevés sózással célszerű rásegíteni. Hozzáadom a törött pirospaprikát, elkeverem, majd jöhet a kakas is, máját, tökeit kivéve (ezeknek a végén elég 10 perc). Kicsit megfuttatom, majd felöntöm annyi vízzel, hogy ellepje. Innentől kezdve csendesen bugyborékoltatva kell órákon át főzni, míg meg nem puhult a hús. Jelen esetben meglehetősen veterán kakasom volt, ez volt anyám kabalakakasa, nem is engedte levágni. Kis híján megérte a négy éves kort. Ez konkrétan négy óra főzési időt jelentett a gyakorlatban, de egy fiatalabb, másfél-két év körüli példány két és fél-három óra alatt elkészül. Amíg megfőtt, bőven volt időm uborkasalátát készíteni. A végén a feleslegesnek ítélt zsiradékot leszedtem a tetejéről, megfrissítettem a pirospaprikázást egy teáskanálnyi mennyiséggel, hozzáöntöttem 2 deci paradicsompürét, beletörtem 4 gerezd fokhagymát, hozzáadtam a maradék belsőséget, és egy kevés apróra vágott majoránnát. Még 10 percig főztem.
Köretként túros csuszát adtam. Régebben nálunk nokedli dukált a kakashoz, de csuszával az igazi, mostanában nem is készítem másképp.
Hozzávalók (adagonként):
- 10 deka száraz csuszatészta (nem volt kedvem gyúrni, és a piacon a halasnál jó minőségben árulnak) /ugye, pedig pont erről beszélek/
- 10 deka házi túró (lágy, krémes, így nem kell tejföl)
- 2-3 deka füstölt szalonna (lehet enyhén húsosabb kolozsvári is)
A tésztát a csomagoláson ajánlottaknak megfelelően kifőztem (5 percig főzni+ 5 percig lefedve állni hagyni). Addig feldaraboltam, kiolvasztottam és megpirítottam a szalonnát. 1 kiló tésztából dolgoztam, így esély nem volt rá, hogy megfuttassam a zsírban, csak kis adagonként dolgozva a tésztára rácsorgattam a szalonna zsírját, óvatosan hozzádolgoztam a túrót, majd a szalonnapörcöket. A végén összeraktam és a tetejére rászórtam a maradék pörcöket.
Utolsó kommentek