lorien

A névadáson kívül nincsen semmi bonyolult ebben a desszertben. Egyfelől ugyanis teljesen igaza van Beatbullnak, amikor újragondolt máglyarakásként nevezi meg, hiszen végeredményben valóban nem is más, de igaza van Mammának is, amikor -szintén helyesen- pudingként vezet fel egy hasonló receptet. Az persze más kérdés, hogy Magyarországon sajnálatos módon a puding egybeforrt egy belvárosi háziorvos neve alatt közismertté vált porral, de ezzel most ne foglalkozzunk. A lényeg, hogy valóban egyszerű és gyorsan elkészíthető, leszámítva, ha frissen kell hozzá kalácsot sütni, de még ezzel együtt sem vészes.

Hozzávalók /8 adag/
- 40-50 deka kalács
- 1 bögre mazsola és aszalt megy vegyesen
- 3-4 db alma
- 6-8 cl kubai barnarum
- 20 g vaj
- 250 ml tej
- 250 ml tejszín
- 6 tojás
- 2-3 cs. bourbon vaníliás cukor
- csipet só
- 100-120 g barnacukor

Előzetesen sütöttem egy jó nagy kalácsot. Kissé ellaposodott, de így még jobb is lett erre a célra. Ha van előző napokról kimaradt kalács, az is kiválóan jó erre a célra. A mazsolát és az aszalt meggyet fél órára rumba áztattam, idönként megkeverve, hogy lehetőleg egyenletesen szívja magába. A kalácsot kb. egy centi vastagra szeltem, és keresztben megfeleztem. Az almát meghámoztam, félbe vágtam, kiszedtem a magházát, és fél centisre felkarikáztam. A tojást felvertem, hozzáadtam egy csipet sót, cukrot, tejet, tejszínt, vaníliás cukrot és a mazsoláról leöntött rumot. Hőálló cserépedényt vastagon kivajaztam, az alját megszórtam a mazsola és aszalt meggy jó részével, majd állítva egymás után rétegeztem az alma- és kalácsszeleteket. Amint megtelt az edény, a résekbe szórtam a maradék mazsolát és meggyet, végül mindenhol egyenletesen meglocsoltam a lével. Megszórtam még egy kevés barnacukorral, és kb. egy órára 180-190 fokra előmelegített sütőbe tettem. Akkor jó, ha már a lé nem folyós, hanem inkább remegős. 

Ami a leginkáb tetszik benne, hogy alul a kalács puha, omlós, felül ropogós, az almától és az aszalt meggytől pedig kellemesen savanykás. Tálalás előtt 20-30 percet pihentessük.

A halasnál mindig érdekes dolgokra bukkanok, a legutóbbi zsákmányom a fürj volt. Nem lehetett kihagyni, az ára is igen kedvező volt, ezer forint kilónként igazán méltányosnak mondható. Természetesen nem vad, hanem tenyésztett fürjről van szó, de ez jelentősen nem kissebbíti érdemeit, cserében nem kell a söréteket vadászni belőle. Miután már a a főételhez beszereztem az alapanyagot, kizárólag levesben léphettek színre a jómadarak. Aki tud fürjet szerezni, nyugodtan próbálja ki, ízvilágra leginkább talán a fácánhoz hasonlítható, persze nyilván van eltérés. A végeredmény színe a cékla miatt kissé bizarr átmenet a narancs és a rózsaszín között, de ennyit be kell vállalni, a cékla igen jól harmonizál a fürjjel ebben a levesben.

Hozzávalók (8-10 adag)
- 8 db fürj (1.3 kg)
- 2 db cékla
- 8-9 szál sárgarépa
- 2-3 petrezselyemgyökér
- 3 kisebb zeller
- 1 karalábé
- 1 fej vöröshagyma
- 4-5 gerezd fokhagyma
- só, bors, csombor
- 1/2-1 doboz paradicsomkonzerv
- 400 g tejföl
- 2 ek. étkezési keményítő
- 450 ml kovászos uborka lé /almaecettel vagy balzsamecettel is savanyíthatjuk/
- 2 dl száraz fehérbor
- frissen vágott petrezselyemzöld
- 2 ek libazsír

A megtisztított fürjeket minden oldalukon libazsíron megpirítottam, majd kivettem az edényből, és a zsiradékon megpirítottam a finomra vágott hagymár és fokhagymát. Sóztam, borsoztam, felöntöttem fehérborral, felkapargatva a pörzsanyagokat. Visszaraktam a madarakat és felöntöttem annyi vízzel, hogy bőven ellepje. Lehaboztam, amikor szükséges volt, de nem kell túlzottan alaposnak lenni, mint egy hagyományos húslevesnél, hiszen a végén úgyis behabarjuk. Forrás után csendes tűzön lefedve bugyborékoltattam, miközben megtisztítottam és hasábokra vágtam a zöldségeket. Amint ezzel kész voltam, hozzá is adtam, a fürjet nem kell órákig főzni. Amikor a zöldségek megpuhultak, hozzáadtam bő fél doboz paradicsomkonzervet /lehet egész is/, a paradicsomokat nagyobb darabokra vágtam. Hozzáadtam a kovászos uborka levét és a szárított csombort is, összeforraltam, a tejfölben csomómentesre eldolgoztam a keményítőt és behabartam. Tálaláskor frissen vágott petrezselyemzöldet kínáltam hozzá.

A kávézóról

Ismét a kecskeméti sétálóutcából választottam a következő tesztalanyunk. A Kéttemplom köz városháza felőli végében nyílt meg a Teátrum Kávézó, meglehetősen szerteágazó profillal. A hagyományos kávéházi kínálaton túl akár meg is ebédelhetünk, finom teákat kóstolhatunk, süteményezhetünk, de még egy antikvárium és nyelviskola is működik itt. Mi most nem kalandozunk el, maradunk a kávénál. A kávézó kétszintes, a beltér kialakítása ízléses, kissé rusztikus hangulatot áraszt. A két szint hangulata teljesen eltérő, aki az utca forgalmát szeretné szemlélni, a világosabb lenti asztalokat válassza, ha pedig jobban el szeretnénk vonulni a külvilágtól, akkor inkább fenn, a meghittebb hangulatot árasztó galérián foglaljunk helyet.

A felszolgálásról

A személyzet munkájára nem lehet panasz, gyorsan felveszik a rendelést, majd hamar megkapjuk a megrendelt italokat. Carraro kávét tartanak, amely minden esetben az összes “kötelező” tartozékkal érkezik: keksz, egy pohár szóda, szalvéta. Fehér vagy barna cukrot pedig az asztalokon kihelyezett tartókból vehetünk.

A felszolgált kávéról

Az eszpresszó sajnos itt sem tökéletes. Az első látogatásom alkalmával kb. 35-40 ml-nyi adagot kaptam, majd másodjára kb. 30-at. A krém mindkét esetben teljesen záródik, de sajnos nagyon vékony, szinte át lehet látni rajta, a cukrot még kis ideig sem tartja. A kávé ízvilága alapvetően kellemes, de sajnos nem eléggé testes, ez is a készítés körüli hiányosságra utal, ebben a kávéban ennél több rejlik. A kapucsínó kinézete nem kifejezetten barista remekmű, de az íze azért finom, harmónikus, megfelelő arányokkal. A felszolgált italok hőmérséklete rendben van.

Árak
Az árak barátságosak, belvárosi mértékkel különösen, egy eszpresszóért 220 Ft-ot, egy kapucsínóért pedig 320 Ft-ot kérnek.

Összegzés
Kellemes hangulatú, feltörekvő hely, ahová nem csak egy kávéra vagy teára, hanem akár egy könnyebb ebédre is betérhetünk. Kávé és kapucsínó tekintetében a hazai átlag felett teljesítenek, de ez önmagában még nem ad okot a büszkeségre, lenne hová fejlődni. Most is el kell ismételnem a sokszor elpufogtatott frázisokat: nem elég a jó kávé és a kiváló felszerelés, többet kellene törődni a beállítások hangolásával, esetleg a személyzet alapokon túlmutató betanításával. Ez pedig elsősorban nem pénz kérdése.

Teátrum Kávézó és Teaház
Kecskemét, Kéttemplom köz 2.
Nyitva tartás: hétfő- szombat: 9-22h, vasárnap: 10-22h

A cikk eredetileg a Kávékorzón jelent meg

A csilis bab valamiért még nem szerepel a blogon, igaz már elég régen készítettem ilyet utoljára. Az utóbbi időben persze már többször is beterveztem, végül elmúlt hétvégén sikerült is elkészíteni. Mint ahogy sok más étel, ez is a megosztó-jellegűek családjába tartozik, mindnekinek megvan a maga elképzelése, és ahhoz ragaszkodik. Nekem nincsenek igazán kőbe vésett dolgaim a csilis bab tekintetében sem, nyitott vagyok. Mindösszesen két dolog kizárt: a konzervbab és a (konzerv) kukorica felhasználása. Konzervet egyébként sem vásárolok, szezonális jellege miatt egyedül kivételt képez a paradicsom, illetve a halkonzerv /ez persze a távolság okán/. Nem is értem különben, miért kell bele a kukoricát erőltetni, feltehetően eredetileg sem volt benne, hiszen az erre alkalmas kukorica erősen szezonális. Természetesen a kukorica lisztjét mint sűrítő anyagot használták hozzá. Akit jobban érdekel a háttér, a wikipédián ezen a linken olvashat róla. A lényeg, hogy mára a csili, a bab és a marhahús kötelező elemként szerepel, aztán tehetünk még hozzá, amit kedvünk tart és nagyon nem lóg ki belőle. Amit azért megfontolandónak javaslok, hogy minél kevesebb konzerv kerüljön bele. Most egy -nekem- új dolgot is kipróbáltam: egy régebbi Zsúrkenyér-posztban olvastam a fahéjas ízesítésről, ezúttal bátorkodtam egy keveset tenni bele, és igencsak kedvemre való volt a végeredmény. Nem állítom, hogy mindig így fogom majd készíteni, de feltétlenül érdemes kipróbálni!

Hozzávalók /8-10 adag/
- 1 kg vörösbab
- 1 kg darált marhahús
- 2-3 fej vöröshagyma
- 3-4 gerezd fokhagyma
- olívaolaj vagy valamilyen más zsiradék
- só, bors, fahéj, kevés római kömény, kevés csillagánizs
- 2 dboz paradicsomkonzerv
- 1 ek. liszt
- 3 dl száraz vörösbor
- 2-3 egész csili
- 1-2 tk pirospaprika
- friss oregánó

A hagymákat finomra vágtam és libazsíron megpirítottam. Amikor kezdett egy kis színt kapni, hozzáadtam a kimagozott /néhány mag mindenképpen maradhat, ha csípősebbre szeretnénk/ és finomra vágott csilit és a pirospaprikát, majd jöhet hozzá a darált vagy apróra vagdalt marhahús. Ilyenkor hozzáadom még a mozsárban megtört fűszereket és a frissen reszelt fahéjat. Ne vigyük túlzásba a fűszerezést. Szorgos kavargatás mellett várjuk meg, míg mindenhol egyenletesen kifehéredik a hús, ekkor meg lehet hinteni egy bő evőkanálnyi liszttel. Végül jöhet hozzá az előző este beáztatott és leszűrt vörösbab, két doboz paradicsom apróra vágva a levével együtt, 2-3 deci száraz vörösbor és annyi víz vagy alaplé, hogy egy ujjnyira ellepje. Forraljuk fel, nagyjából állítsuk be a sózást, adjunk hozzá egy kevés durvára vágott oregánót, és fedjük le. Tegyük be 130-140 fokra előmelegített sütőbe vagy pedig helyezzük a tűzhely legkisebb fokozatú helyére, a legkisebb lángot vagy teljesítményt beállítva. Bő két óra múlva elég ránézni, ha a bab megpuhult, készen van. Karikákra vágott csípős zöldpaprikával, bagettel, esetleg lilahagymával tálaljuk. Vörösbort igyunk hozzá, ha még maradt :) A sörrajongók természetesen egy korsó jó hideg sört.

Napmátka múlt pénteken a közösség elleni izgatás jegyében egy tojásmentes csokoládétortát tett közzé. Nekem pedig már éppen csokoládé-hiányom volt, így többször is rákattintottam a blogjára, folyamatosan hergelve magam. Sokáig nem is bírtam magammal, másnap estére el is készítettem. A tavalyi sült szamócából már csak egy üveggel maradt, féltve őriztem eddig a pillanatig, ám most ez is elesett, nagyon jó volt hozzá, bár életem párja a mákos gubához készített vaníliasodóval is kipróbálta, és tetszett neki. Szerencsére már csak másfél-két hónap a szamócaszezonig, addig majd csak megleszek valahogy :).

Hozzávalók
- 250g teljes kiőrlésű rétesliszt /lehet fehér is/
- 100 g porcukor
- 3-4 cs bourbon vaníliás cukor
- 50 g 85% Lindt csokoládé
- 50 g 22% holland kakópor
- 4-5 cl rum
- 1/2 tk só
- 1/2 tk szódabikarbóna
- 200g szobahőmérsékletű vaj
- 200 ml tej

A vajat, rumot és tejet őlordsága keverőtáljában kissé eldolgoztam /habverő kart használtam/. A többi hozzávalót a csokoládé kivételével egy tálban egyneműsítettem, majd folyamatos üzem mellett szép fokozatosan a keverőtálba adagoltam, csomómentesre keverve. A végén hozzáadtam a felaprított csokoládét is. 26 cm-es tortaformát kivajaztam, megliszteztem, beleöntöttem a masszát, elsimítottam a tetejét, 180 fokra előmelegített sütőben 40-45 perc alatt megsütöttem. A végén tűpróba, majd a sütő ajtaját nyitva hagyva fél óra alatt fokozatosan kihűtöttem. Tálaláskor jöhet hozzá a sült szamóca vagy valamilyen lágyabb gyümölcslekvár, de mint említettem, a vaníliasodó is jó hozzá, sőt magában is élvezetes :).

Ez az étel úgy indult, hogy hagymás-sárgarépás rétes lesz belőle. A sütőt felfűtöttem, a zöldségeket már összevágtam, és éppen a serpenyőben pirítottam, mikor hazaért életem párja, akinek éppen nem volt kedve rétest enni. Éppen az utolsó pillanatban voltunk, így gondoltam egy merészet, felbontottam egy doboz kókusztejet, és egy csomag kuszkuszt, 5 perc alatt elkészült a módosított vacsora.

Hozzávalók /3-4 adag/
- 3-4 fej lilahagyma
- 4 szál vékonyabb sárgarépa
- 2 gerezd fokhagyma
- 5 deka kolozsvári szalonna
- olívaolaj
- 50g aszalt paradicsom
- 1/2 dl száraz fehérbor
- 150 g kuszkusz
- 1 doboz kókusztej (víz vagy valamilyen alaplé is jó lehet)
- só, bors, szerecsnedió

A hagymát és a répát julienn-nél egy picit vastagabbra vágtam, a szalonnát szintén hasonlóra. A fokhagymát pedig apróra. Egy kevés olívaolajat hevítettem a serpenyőben, és megpirítottam rajta a szalonnát /a szalonna elhagyható, ekkor valamivel több olívaolajra vagy vajra van szükség/. Amikor kezdett kiolvadni, illetve színt kapni, hozzáadtam az apróra vágott fokhagymát, majd jött a többi zöldség, és a felaprított aszalt paradicsom. Egy fél deci száraz fehérbort is adtam hozzá. Közepes lángon pirítottam. Amikor már kezdett puhulni, megérkezett az asszony, ezen a ponton következett be a változás, beledöntöttem a kókusztejet, sóztam, borsoztam, belereszeltem egy fél szerecsendiót, hozzáadtam a kuszkuszt. Elzártam a gázt, 2-3 alkalommal óvatosan átforgattam. Frissen vágott petrezselyemzölddel tálaltam. Mindennel együtt 15 perc.

Mielőtt még a magyar államhoz hasonlóan adósságspirálba esnék, törlesztek. Életem párja ezt a tortát kérte az idei "nemszületésnapjára" szóló menü desszertjeként. Az alapok tulajdonképpen egyszerűek, egyedül a krém készítéséhez kell egy kis rutin. Ezekkel a tortakrémekkel ugyanis időnként fel szoktam sülni, minél több vendég érkezik, annál nagyobb valószínűséggel. Néha előfordul, hogy a krém nem köt meg, és tálaláskor úgy kell kikanalazni a tortából.  Legutóbb apám nemes egyszerűséggel kiröhögött, és közölte, hogy "ami nem megy, azt ne erőltessük, fiam!" De ha egy kicsit túlbiztosítom, akkor általában sikerrel járok, és 2-4 óra alatt megdermed a hűtőben. Ennél általában nincs is sokkal több ideje, de nem is jó, ha túl soká tart a dermedés folyamata, mert elázik a tészta, és akkor nem lesz ropogós. Túl nagy invenció nincs most benne, tésztaalapként a jól bevált pâte brisée-t használtam, a karamellkrém pedig a múltkori továbbgondolt, illetve tortára adoptált változata volt.

Hozzávalók
- kb. 300-350 g pâte brisée alapnak
- 100-120+30-40 g barnacukor
- 8 dl tej
- 7 tojás
- 250 g vaj
- 1 rúd vanília
- 1 ek rózsavíz
- 4-5 zselatinlap

Most nem kellett a tésztával sokat bíbelődni, mert nemrégről volt még a fagyasztóban, mivel egyszerre egy adagot nemigen lehet készíteni. Előző este kivettem a fagyasztóból, áttettem a normál hűtő részbe, másnapra használhatóvá vált. 26 cm-es tortaformát használtam, a formát sütőpapíron körberajzoltam, jó három centit ráhagyva körbevágtam, nyolcad cikké összehajtogattam. A végeit sűrűn bevagdostam, a belsejét több helyen átlyuggattam. A formát kivajaztam, a tésztát kinyújtottam a formánál 5 centivel nagyobb sugarú kör alakúra. Óvatosan belehelyeztem a formába, ahol szükséges volt, utólagosan megformáztam, befoltoztam, a tetejét egyenesre alakítva. Ez utóbbi kevésbé sikerült, a torta ezért közepesen rusztikusra sikeredett. Villával megszurkáltam, ráhelyeztem a papírt, amelyre ráöntöttem a kb. fél kilónyi erre a célra használt szárazbabot. 200-210 fokra előmelegített sütőben kb. 25 perc alatt aranybarnára sütöttem. az utolsó 5 percre kivéve belőle a babot és a papírt. Hagytam kihűlni.

10-12 deka barna nádcukrot megolvasztottam, karamellizáltam, majd visszahűtőttem. Hozzáadtam a tejet, egy rúd vanília belsejét, és a héját. Felforraltam, közben felkapargattam az edény aljáról a karamellt. Még az elején hozzáadtam a zselatinlapokat is, felesleges áztatgatni, míg a tej felforr, ez is feloldódik. Közben 7 normál méretű tojást 2-3 ek. cukorral felvertem, hozzáadtam egy evőkanálnyi rózsavizet is. Ettől különlegesen pikáns íze lett, a népek csak találgatták, mitől ilyen :). Amint a tej felforrt, kidobtam belőle a vanília külső részét, és vékonyan csorgatva, habverővel folyamatosan keverve hozzáadtam a tojásokhoz. Az edényt kiöblítettem, kevés vizet forraltam benne, és a gőz fölött a krémet folyamatosan kevergetve besűrítettem. Kicsit visszahűtöttem, és 25 deka kisebb kockákra vágott vajat gyors keverés mellett eldolgoztam benne. Hideg vízben kihűtöttem, a krémet a tortaformába öntöttem, és beraktam a hűtőbe. A maradék krémet kis tálkákba öntöttem. Már kezdtem aggódni, hogy ismét kanalazni fogunk, de végül a rendelkezésre álló 3-4 óra alatt a krém pont vághatóra sűrűsödött.

A márna már több alkalommal feltűnt a blogon. Nem véletlenül, hiszen egy méltatlanul mellőzött, finom hal. Nem rokona a tengerből ismert márnának, rendszertanilag a pontyfélékhez tartozik. Egyetlen baja, hogy erősen szálkás. Ezen segíthet az irdalás, de ha egyszer sikerül egy jó erős halcsipeszre szert tennem /ha valaki tud lelőhelyet, bátran szóljon/, akkor megpróbálom filézés után szálkátlanítani. A tavasz most már visszavonhatatlanul itt van, tömegesen feltűnt a szép piros retek és az újhagyma a piacokon. Itt van már a medvehagyma is, ezért így most már nyugodtan elhasználhatom a készletek végét, hiszen nemsokára megyünk a Mecsekbe begyűjteni a következő egy évre valót. Ennek jegyében született az a hal is.

Hozzávalók /4 adag/
- 1 db márna /1.5-2 kg/
- 2-3 tk medvehagyma-pesto
- só, bors
- 100 g sült császár

- 4-5 cs. apróbb piros retek
- 2 cs újhagyma
- 1 citrom leve
- olívaolaj

- 1-1.25 kg kiflikrumpli
- 1 ek libazsír
- só
- 1 cs petrezselyemzöld

A halat megtisztítottam, úszóit levágtam, majd 2-3 mm-ként éles késsel beirdaltam. Sóztam, borsoztam, majd kívül-belül bekentem medvehagyma-pestóval. A medvehagymát ne vigyük túlzásba, nem jó, ha túl hangsúlyos lesz. Egy órát hagytam állni a halat hűvös helyen, majd kiolajozott tepsibe tettem, a derekára vékony sültcsászár-szeleteket borítottam. Csak úgy nagyjából lefóliáztam, 200 fokra előmelegített sütőbe raktam. A fóliát 20-25 perc sütés után levettem, és ekkor egy kicsit magasabb hőfokon még kb. 20-25 percig szép pirosra sütöttem.

A kiflikrumplit nagyon sós vízben megfőztem héjában, megpucoltam, másfél-két centi vastagra felkarikáztam, majd forró libazsíron ropogós kérget sütöttem rá. A végén épp csak egy gondolatnyit sóztam, majd egy nagy csokor finomra vágott petrezselyemzölddel megszórtam.

A salátához a megtisztított, félbevágott retkeket vékonyra felvágtam, az újhagymát felaprítottam, majd egy tálban olívaolajat és citromlevet locsoltam rá, kézzel óvatosan összeforgattam. Tálaláskor adagonként negyed citromot kínáljunk hozzá.

Az idén nem volt az asszonynak születésnapja. Ennek ellenére felköszöntöttük:). A felköszöntött kívánsága a következő volt: ropogós csirke, sáfrányos rizzsel. Az ilyen csirke az én sütőmben sajnos nem triviális, leginkább kivitelezhetetlen feladat, azonban a feladatok elől nem szokásom megfutamodni. A ropgósra sült csirke egyébként sem  a legegyszerűbb, hiszen nagyon nehéz eltalálni, amikor már ropógós a bőr, de nem szárad ki a hús. Ha egyben sütjük, még nehezebb, ezért más megoldást kerestem. A biztonság kedvéért két irányból is megközelítettem a kérdést, mindkét próbálkozásom kiválóan sikerült. A megfelelő alapanyag beszerzése talán még legbonyolultabb, télen különösen. A friss, házilag nevelt fiatal csirke hagyományosan Húsvét idejére jelenhet meg legkorábban, erre ilyenkor nincs esély. Már jó ideje a blog címlapján villog a River Cottage-féle  "csirkefelszabadítási front" védjegye. Nem véletlenül, hiszen elítélem a intenzív nagyüzemi, 30-40 nap alatt vágósúlyú állatot "termelő" csirketartást. Ez állatkínzás, ilyen húst elvi okokból nem vásárolok. Szerencsére már itthon is van előrelépés, egyre több üzletben árusítanak szemes takarmányos nevelt tanyasi csirkét. 100%-ig azért nem dőlök be csomagoláson írtaknak, hiszen ez meg sem közelíti az a minőséget, amelyet a saját nevelésű csirkék adnak, de mindenképpen vállalható, reális alternatíva. A hús minősége egészen elfogadható, és az egészséges szerkezetű- és alakú csontozat is azt mutatja, hogy nem hirtelen felpumpált jószágról van szó. Megvan tehát az alapanyag, már csak a megvalósítás van hátra. Az egyik ötlet "saját kútfőből" származik, úgy dönttöttem, hogy a combokat  alacsony hőfokon bő zsiradékban megsütöm, majd serpenyőben forró libazsíron hirtelen megpirítom. A másikat pedig még tavaly olvastam Bombadil Tománál, amikor ropogós csirkeszárnyakat sütött. Ezt kicsit átvariálva született a második megoldás.

Hozzávalók
- kapacitás szerint 2-4 cs. rántani való tanyasi csirke (1 csomagban 4 szárny és két comb található)

- 1.5-2 dl libazsír
- 1 fej fokhagyma
- 10 deka aszalt paradicsom
- só, bors

- 6-8 deka liszt
- só, bors, szerecsendió, lepkeszegmag
- 1 l napraforgó olaj

- 400 g basmati rizs
- só, sáfrány

A csirkecombokat kettévágtam, sóztam, borsoztam. Cserépedényt kibéleltem aszalt paradicsommal és fokhagymával, majd erre raktam a combokat. Érdemes akkora edényt választani, hogy csak egy réteg legyen, és a szorosan rakott combok pont elférjenek. Annyi libazsírt adtam hozzá, amennyi megolvadva nagyjából lefedi, majd lefóliázva 140 fokos sütőbe tettem bő 2 órára. Ennyi idő alatt puha omósra sült, de az alacsony hőfoknak köszönhetően nem száradt ki. Serpenyőben 2-3 evőkanálnyi libazsírt forrósítottam (amiben sül, nem alkalmas erre, azt előbb szűrni, majd ülepíteni kell), és nagy láng használatával ropogós-pirosra sütöttem a bőrös felét, a másik oldalon pedig annyi pont elég, hogy egy kis színt kapjon. A paradicsomot, fokhagymát és a pecsenyelevet külön edényben tálaltam.

Jöhetnek a szárnyak. Mozsárban megtörtem a borsot és a lepkeszegmagot. A csirkeszárnyakat (előtte nem árt a tűzhelyen kissé megpörkölni) sóztam, megszórtam a megtört fűszerekkel, és még reszeltem rájuk egy fél szerencsendiót is. Lisztben megforgattam, forró olajban kisütöttem.

Köretként sáfrányos basmati rizs volt a kívánság, ez annyira egyszerű feladat, hogy most nem is részletezném.

A felköszöntött örült.:)

A balul elsült pisztrángos kaland nem hagyott nyugodni. Közben különös információk birtokába jutottam, ha csak a fele lenne igaz, már akkor is megdöbbentő. A halak állapota minden esetre ezt igazolja, szóval több mint felháborító! 

A történet a Teszkóban kezdődött, ahol pisztrángot árultak, ezt az előző héten szombaton jómagam is láttam. A maradékot aztán napról napra egyre olcsóbban árulták, végül pedig már olyan olcsó volt, hogy annak nem lehetett ellenállni, aztán valószínűleg ez a készlet került a piaccsarnoki üzletbe. Mint friss hal. De végül is a történetben nem az a fontos, hogyan került oda, hanem az, hogy ott volt. Szép törtenét, nem igaz?

Az eset azért tanulságos, mert a jégen tartott hal kinézetre sokáig frissnek látszik, a szeme képes tiszta, csillogó maradni. Csak kézben fogva, tapintva, átnézve lehet teljesen bizonyosságot mondani róla, a pult mögül nem. Ha nem a szemünk előtt csapják agyon a halat, akkor bátran kérjük ki, vizsgáljuk meg. Az jó jel, ha a kopoltyúját benne hagyják, annak a színe sok mindent elárul. Az is biztos módszer, ha megnyomjuk a hal húsát. Amennyiben még ruganyos, visszaáll eredeti alakjára, akkor friss. Ha ott marad a nyoma, akkor inkább adjuk vissza, és álljunk odébb.

Végül már csak azt kérdezem, hogy valóban megérte ezért a néhány ezer forintért? Remélem, igen! Mint rendszeres vásárló, nem egyszer előfordult, hogy egy szombaton ott hagytam annél jóval többet is, mint amennyit ezen a pisztrángos kalandon összesen keresni lehett.

Van másik halárus is, mostantól csak onnan fogok vásárolni, nekem az is jó ...