lorien

Az utóbbi hetekben szinte bármibe is fogtam, balul sült el. Ha visszapörgetem az eseményeket, akkor kezdődhetett, amikor megvettem az új kávégépem a vaterán, egy La Cimbali Domus-t. Csak akik még nem ismerik, a vaterás szótár ide vágó megfejtése: működőképes, csak egy kis vízkőmentesítésre szorul = nem kellett a lomosoknak sem, ajtót kitámasztani még jó lesz. Egy generálozás után -a vételár és még egy kis plusz ráköltésével- azért végül lett belőle kávéfőző, sőt egészen jó, most már kiválóan szuperál.

A következő esemény az autóm megsemmisülése, amelynek folytán most szélmalomharcot vívok a biztosítóval, akik természetesen szeretnék minimalizálni a veszteségük. Én azonban a megajánlott összegből nemhogy egy hasonló állapotút nem tudnék venni -amely megillet -, hanem egy romhalmazt sem nagyon. Jó csere, ugye?

A munkahelyi dolgaim meg sem említem.

Az elmúlt hétvégi konyhai- és körüli ténykedéseim csupán egyetlen szó írja le tökéletesen: a CSŐD. Kronológikusan haladva az alábbi ívet vázolnám. A szombat esti túrós réteshez a SPAR-os réteslap megbuggyant. Ugyan még volt rajta szavatosság, ám mintha víz került volna a csomagolásba és a hajtás mentén 8-10 cm-nyi rész átázott, megpunnyadt. Köszönjük, mondták a tyúkok! Ez persze akkor derült ki, amikor már a túró bekavarva, rétesruha megnedvesítve, kiterítve, vaj megolvasztva. Végül annyit mentettem a helyzeten, hogy a vajat kissé vísszahűtöttem, összedolgoztam egy enyhén ropogós, linzer-szerű tésztává, és lett belőle valami túrós pite-szerűség.

A szombat hal-nap is, a piaccsarnokban vettem egy újabb pisztráng ötöst, szép reményeket fűzve hozzá. Nos, ezt nem kellett volna! Amikor este állok neki tisztítani a pisztrángot, látom, hogy ez bizony nem friss. A szemre pedig jól állt, és szaga sem volt, de egyáltalán, mégsem lehetett friss, sőt, talán fagyasztásból lett visszaengedve. Az összes hal mindegyik bordaszálkája kijött a húsból, és hát a hús sem volt igazán gusztusos állagú. Köszönjük, mondták a macskák, ők jóllaktak! Még nem döntöttem el, mekkora botrányt csináljak belőle, de ahogy teli kaz idő, egyre kevésbé lesz értelme. Mindenesetre bojkott lesz, a hal bizalmi ügy, ezt az esetet nem lehet kimagyarázni.

Vasárnap ismét alászaladtam. Krumplileves krumpligombóccal, maradt is ki tészta, gondoltam lesz belőle jó kis mákos nudli. Hát nem nagyon lett, amíg a levesbe való gombócokkal mókoltam, annyira fellágyult a tészta, hogy egész sivatagnyi szárazanyagot elnyelt volna. Ismét pont a tyúkoknál.

Szintén még vasárnapi történet lorien esete a puy-i lencsével. A tudomány állasa szerint 20-25 perci főzés szükséges. Én főztem fél órát is, amit megkóstoltam még jó is volt. Amikor jött a tálalás, konstatáltam, hogy ez bizony kemény. Belül is. Azért megettük. Ebéd után ráadásként szépen lekávéztam magam, miközben a dupla ristrettót vizsgálgattam, hogy milyen szép vastag krémje van, gyönyörűen magamra döntöttem. Ezen a ponton az asszony foghegyről odavetette, hogy jobban teszem, ha ma már semmit nem csinálok. Igaza volt, meg kellett volna fogadni a tanácsot, de nekem kellenek a kihívások. Sikerült még készítenem egy eltúlzottan lágy tésztájú kenyeret. Így nem is maradt meg a formája, szétterült a sütőben, szép lapos lett a másfél kilós vekni, akár az ajtó alatt be lehetne csúsztatni. Vagy postaládában is elfér, kiválóan kézbesíthető küldemény.

Ennyit kívánok elmondani, Tekintetes Bíróság...  bár talán szépen lassan azért talán sikerül megtalálni a féket, sőt most már abban is reménykedek, hogy ennél lentebb nem lesz ... Dehogynem, mondja az optimista! :) Ja igen, a héten azt mondta a fogorvosom, hogy akkor gyűjtsek, úgy legalább kétszázezret...

Ismét adósságot törlesztek. Szokás szerint hozom a formám: összecsaptak a hullámok a fejem fölött. A munkaügyek úgy alakultak, hogy enyhén túl kellett vállalnom magam, de ez nehogy elég legyen, ráadásként totálkárosra törték az autóm. Mivel az autó nálam nem közlekedési eszköz, hanem szerelem kategória, ezért sejthető, hogy milyen hangulatban vagyok. Egy év utánjárását, majd hetek, hónapok munkáját egyetlen pillanat tört része alatt meg lehet semmisíteni, én pedig így jártam. Ezért aztán lemaradtam a vkf-ről is, pedig voltak komoly terveim, illetve ez a leves is a feledés homályába veszne, ha most nem böngésztem volna át a fényképező memóriakártyáját. De szerencsére rábukkantam, rögtön jobb kedvre is derültem tőle. Hogy a felejtés ne következzék be, lássuk, hogyan készült. Megjegyzem, a fogyási sebessége olyannyira jelentős volt, hogy a kondér leves 3 alkalmra épp hogy elég volt.

Hozzávalók
- 1 gyöngytyúk a melle kivételével (már pl. a Kaiser's-ben, Spar-ban, Metroban, stb. is kapható elég jó minőségben)
- 1 fej hagyma
- 4 gerezd fokhagyma
- vaj, olívaolaj
- 2 dl száraz fehérbor
- 4-500 ml kovászos uborka lé
- 5-6 szál sárgarépa
- 2 kisebb zeller
- 1 karalábé
- 2 szál petrezselyemgyökér
- 450-500 g tejföl
- 2 ek. étkezési keményítő
- 1/2 szerecsendió, bors, só
- kakukkfű

A húsokat az illesztési pontoknál szétbontottam. Nem kell túlzásba esni, a combot pl. elég két részre szedni. Serpenyőben vaj és olívaolaj keverékén megpirítottam a húsokat, majd áttettem a főzőedénybe. A fennaradó zsiradékon megfuttattam a nagyon finomra vágott hagymát és fokhagymát. Nem kell, hogy színt kapjon. Felöntöttem fehérborral, felkapargattam a pörzsanyagokat, majd ráöntöttem a húsra, és felöntöttem annyi vízzel, hogy bőven ellepje. Forrás után csendes tűzön 20-25 percet bugyborékoltattam. Fiatal gyöngyöst kaptam, nem kell sokáig főzni. Közben megtisztítottam a zöldségeket, és hasábokra vágtam. Hozzáadtam a leveshez, majd amikor kb. 20-25 perc múlva kezdenek puhulni, ha van máj, jöhet a levesbe az is. Felöntöttem a kovászos uborka levével, véglegesítettem a sózást, megvártam, hogy újra felforrjon. A tejfölben csomómentesre eldolgoztam a keményítőt, belereszteltem a szerecsendiót, frissen törtem hozzá borsot is. A levest ezzel behabartam, megszórtam frissen vágott kakukkfűvel és tálaltam. Dicsfényben fürdőzünk, hallgatjuk az úri közönség tapsát. :)

Ez az étel teljesen véletlenül és spontán készült. Azon kevés esetek közé tartozik, amikor teljesen ad hoc módon dől el, mi lesz a vacsora, pusztán az dönt, mi van otthon. Később a tésztaválasztás sem volt teljesen tudatos. Múltkorjában ipari mennyiségű Barillát táraztam be 250 Ft körüli egységáron, és ez a Farfalline is köztük volt. Nem is nagyon néztem én a csomagoláson mi van, csak amikor elővettem, akkor láttam, hogy gyanúsan kicsi már az ábrán is a tészta. És lőn, majdnem nagyítóval kellett nézni őket. Annyi baj legyen, mennyiségre megvan /500g/, majd csak nem maradunk éhen. Próbam, szerencse! Gyanítom, leginkább levesbetétként adják fel, ezért aztán később kutakodtam is a Barilla honlapon. Valóban, levesbetétként szolgál, illetve sajtkrémekhez. Gól, a túró rokon, jól ráéreztem, és valóbanl nagyon jólt sikerült, baromi jól be is laktunk belőle. Ha valamihez hasonlítani kéne, leginkább talán a sztrapacska ugrik be, persze az mégis más, hiszen ez a tészta durumlisztből készül, és al dente teljesen más élményt ad.

Hozzávalók /3 adag/
- 70-80 g kolozsvári szalonna
- 2-3 fej mogyoróhagyma (vagy 1 közepes sonkahagyma)
- 4 gerezd fokhagyma
- 1 ek olívaolaj
- 250 g juhtúró /vagy bryndza/
- 4-5 deka picante gorgonzola vagy más közepesen aromás kéksajt /elhagyható/
- 250 ml tejszín
- só, bors, fél szerecsendió

Szinte minden tésztaétel azzal kezdődik, hogy tegyük fel a tésztafőző vizet. Ez is. Amíg a víz felforr, készüljünk elő, lehet a hagymákat megpucolni, finomra vágni, a szalonnát gyufaszálnyi csíkokra. Amint a víz forr, sózzuk, és ha újra forr, mehet bele a tészta. Gyárliag 8 percet írtak, de a gyakorlatban inkább 8 és fél-9. Egy kis olívaolajon megpirítottam a szalonnát, majd rádobtam a hagymát. Sózni nem kell, a szalonna és a juhtúró épp elég. A hagymák épp ne kezdjenek színt kapni, ekkor felöntöttem tejszínnel, és közepesen erős lángon forralva sűrítettem néhány percig. Ekkor jöhet hozzá a gorgonzola -amely érdekesen pikáns ízt fog adni- és a juhtúró. A gorgonzola docle változata nem elég erős ide, mivel a juhtúrót kell hangolni, ha nincs picante, akkor inkább más, közepesen aromás kéksajtot válasszunk hozzá. De el is hagyható. Hozzáreszeltem fél szerecsendiót, törtem egy kis borsot is rá. Amint minden elolvad, épp készen kell legyen a tészta, amelyet leszűrünk és a mártásba forgatunk. Célszerű a serpenyőből tálalni. Sajtot ne kínáljunk hozzá, tökéletesen elegendő a frissen tört bors.

Ez már olyan, mint a viccben. Amikor a parasztember elmegy műrepülni, és néhány manőver után még azt mondogatja, hogy "gondolta", de a végén már nem gondolta volna. Amikor anno elkezdtem magam sütni a kenyeret, Pirossal beszélgettünk a konyhai ténykedéseimről, és kijelentette, hogy lesz ez még sokkal rosszabb is, például, amikor majd magam őrlöm a gabonát a kenyérhez. Ekkor nemes egyszerűséggel kiröhögtem, hogy ez biztosan nem fog bekövetkezni. Aztán most meg szórhatom a hamut a fejemre. Mert mégis. Persze nem hirtelen történik az ilyesmi, először csak megvettem Őlordságát, rendelve hozzá egy gabonaőrlő kiegészítőt. Eddig rendben is volna, igazából hajdinát, árpát, mandulát, mákot és ehhez hasonlókat szerettem volna őrölni, darálni. Aztán mint kiderül, az olajos megvakat nem nagyon szereti, a mákot sem nagyon. De egyszeriben csak megjött az újabb agybaj. Van nekem egy kollégám, aki nagy tételben vásárol étkezési gabonát, otthon a házimalmával maga őrli a család teljes gabonaszükségletét.

Nemrégiben kértem hát tőle egy kiló búzát, ezt megőrölve igen kiváló kenyeret sütöttem belőle. Annyira jót, mint még soha. Teljesen más az állaga, mint az eddigi kenyereknek, a héja ropogósabb, a bele sokkal puhább, és kenyér "korában" is érezni rajta a frissen őrölt ganona illatjegyeit. Természetesen sokkal ízesebb is. Annak ellenére, hogy -a kovász liszttartalmát beleszámítva- 80% feletti a teljes kiőrlésű liszt aránya, egyáltalán nem túl tömör, nehéz a kenyér. A nagy meglepetésben elsőre még lefotózni sem volt még módomban, ezért újabb adagot kunyeráltam a blognak /ezt ki hiszi el? :)/, és másodszorra is ugyanilyen jót sikerült készíteni. Tehát nem véletlen volt. És ezt mar sikerült megörökíteni is. Azt hiszem, rá fogok erre szokni, most már csak egy jó gabona-forrást kell kerítenem.

Hozzávalók
- 400 g kovász
- 1 kg búza
- 500 ml langyos víz
- 2-3 ek. olívaolaj
- 2-2.5 ek. só
- 1 cs. /Francine/ kenyérélesztő

A kovászt reggel előszedem, egy kis elésztős segítséggel (1/4 cs.) megduplázom. Késő délután nekiállok búzát őrölni. Egy kilónyit fel lehet önteni Őlorsága garatjára, ezt a legfinomabb fokozaton megőrlöm. Persze nem tökéletes az őrlemény, ehhez a legjobb a köves malom, de ennél mindenképpen komolyabb eszköz. Hiába kúpus kiképzésú Őroldsága őrlője, a kávémániám kapcsán kicsit kupálodtam az őrléstudományban. Nevezetesen, akkor igazán finom és egyenletes a szemcseméret, ha minél nagyobb az őrlőfelület, és persze a kialakított "késmintázat" sem mellékes. Ez alapján pedig egyáltalán nem nevezhető kiemelkedőnek az én kis gabonaőrlőm. Ennek ellenére azonban mégis használható a végeredmény. Ami leginkább kilóg, az a keletkező korpa, elég nagyok a szemcsék, majdnem olyan érzés tapintani, mint a kókuszreszeléket /annál azért jóval finomabb/. Ez szerencsére a kész kenyérben egyáltalán nem zavaró, sőt még jó pont is lehet az egészséges táplálkozásban. Az őrléshez türelem is kell. Egyrészt nem árt egy kicsit átválogatni a búzaszemeket, kidobni a nem odavaló részeket. Majd jön maga az őrlés folyamata, amely szintén nem kapkodódós. Egy kiló búzához jó húsz perc szükséges. De nem baj, ráérünk, hova sietnénk?

Tehát az ilyenképpen megőrölt lisztet hozzáadom a kovászhoz a vízzel, élesztővel és a sóval együtt. 15-20 perc alatt alaposan kidagasztom. Vagy kidagasztja Őlordsága, mostanában leginkább ez az ő dolga. Mostanában mindig úgy alakult, hogy csak három órát kelesztek két egyenlő részletben, többre nem volt idő. Jelen esetben is így történt: meleg helyen a dagasztótálban kelt másfél órát, majd újabb másfélre ment a kiolajozott műanyag tálba. A kiszabott idő leteltével meglisztezett tepsibe kiszakítottam a tésztát, középen hoszában óvatosan bevágtam, és ment a forró sütőbe, amelynek az aljába előzetesen egy kis lábasnyi hideg vizet helyeztem, biztosítva a páradús környezetet. Célszerű egy majdnem kidobásra ítélt edény rendszeresíteni e célból, másra úgysem lesz használható. A sütőben olyannyira páradús a környezet, hogy az ajtó nyitásakor vigyázni kell, mert a kiáramló levegő szinte éget. Érdekes módon, sütéskor is másképp viselkedik a frissen őrölt lisztből készült kenyér, a közel két kilós vekni elkészül 65-70 perc alatt, míg bolti fehér tönkölylisztből lévőnek közel negyed órával több kell.

Amint jónak látom, kiveszem. Szép kongó hangot kell neki adni ütögetéskor. Hogy ne nedvesedjen fel a kenyér alja, kiveszem a tepsiből, és annak peremére keresztben ráhelyezem, így hűl ki. Nehéz megállni, hogy azonnal ne vágjam fel. Vászonzsákban egy hétig eláll, bár 5-6 nap után a héja környékén kissé szikkadt lesz, de még akkor is inkább ez, mint a manapság divatos vegyszerekkel felpuffasztott kenyerek...

Nagy gondban voltam desszert ügyben, ezért aztán közvéleménykutatást tartottam. Ez nyilván teljesen felesleges colt, ilyenkor az egyik biztos bedutó a karamellkrém. Nem akartam azonban megint csak magában krémet enni, egy kicsit bonyolítottam rajta, megoldva ezzel az előző napi desszert kérdését is. Nevezetesen gyümölcskenyeret sütöttem, ami mondjuk nem lett az igazi, mert jóval kevesebb vaj és aszalt gyümölcs került bele a kelleténél, azazhogy a liszt adagolásánál túlzottan is megszaladt a kezem. Nem mondom, hogy rossz lett volna, sőt, nagyon is jó volt, ami nem tetszett, hogy 2-3 nap után kiszáradt, talán tényleg nem volt benne elég vaj, meg nem ártott volna bele egy kis marcipán is. Szóval gyorsfogyasztásra alkalmas. És ebbe a desszertbe is, illetve más fajta krémmel nyakonöntve is.

Hozzávalók

gyümölcskenyér
- 20 deka vaj
- 500 g rétesliszt
- 3 tojássárgája
- 5-6 deka (vagy ízlés szerint) cukor
- 2.5-3 dl frissen facsart narancslé (boltit inkább ne)
- 2.5 deka élesztő
- 1 cs. vaníliás cukor

- 150 g mazsola
- 150 g magozott aszalt datolya
- 100 g aszalt meggy
- 50-70 ml rum

karamellkrémhez /6-7 adag/
- 10-15 deka barnacukor
- 1 l tej
- 1 rúd vanília
- 7 tojás
- 8-10 deka vaj

Célszerű a gyümölcskenyeret előző nap elkészíteni, ehhez pont az jó, ha szikkad egy kicsit. Másnapra lehet, hogy egyébként is megunjuk. Kezdjük az aszalt gyümölcsökkel, a mazsola mehet bele úgy, ahogy van, a meggyet és a datolyt viszont nem árt feldarabolni, persze ne túl finomra. Ezután mindet áztassuk rumba, néha átforgatva, hopgy egyenletesen jusson mindenhová. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a tésztát nem tejjel fogom elkészíteni, hanem frissen facsart narancslével. Jó döntésnek bizonyult, jóízű lett a tészta vele. Nekiálltam, kifacsartam 2.5 dl naracslevet, volt benne 2 kisebb vérnarancs is, így még karakteresebb, és a színe is bikavadítóbb. Elkevertem benne egy csomag bourbon vaníliás cukrot, kicsit megmelegítettem (kb. 45 fokra), elmorzsoltam benne egy kocka élesztő felét, és hagytam negyed órát "kovászolódni". A vaj kivételével a többi hozzávalóból bedagasztottam a tésztát, majd ekkor került bele kis adagokban a szobahőmérsékletú vaj, majd a legvégén az aszalt gyümölcsök. Egy órán át meleg helyen kelesztettem, majd kicsit átdolgoztam, megfeleztem és kivajazott gyümölcskenyér formába tettem. Újabb fél óra kelesztés után közepesen forró sütőben kb. 45 perc alatt sült szép aranybarnára. Kivettem, 5-6 perc pihentetés kell neki, utána könnyen kiesik a formából. Célszerű fogyasztás előtt fél órát várni, melegen nem az igazi.

Másnap jött a krém elkészítése. A menü készítését kezdjük ezzel, hogy legyen ideje kihűlnie és megdermednie. 2-3 evőkanálnyi cukrot megolvasztottam és karamellizáltam. Erre nem szabad ráönteni a tejet, olyan forró, hogy összerántja, előbb tegyük az edényt vízfürdőbe. Miután elmúlik a sistergés, jöhete a tej, a kikapart vanília és annak külső része is. Némi kavargatás mellett felforraltam. A tojásokat a cukorral felvertem, majd folyamatos kevergetés mellett hozzáöntöttem a tejet. Aki nem biztos a dolgában, ezen a ponton beletehet két beáztatott zselatinlapot is, de egyáltalán nem szükséges. Gőz fölött folyamatosan kevergetve besűrítettem. Vigyázzunk, nem rántotta a cél, amikor úgy tűnik, hogy pont jó, akkor már késő, ezt a pillanatot ne várjuk meg. Hőtehetetlenség és társai. Hideg vízben kicsit visszahűtöttem, és még az apró kockákra vágott vajdarabkákat eldolgoztam benne.

Minden adaghoz egy szelet gyümölcskenyeret vágtam, kb. centis kockákra vágva a tálkák aljára tettem, és felöntöttem a krémmel. Hideg helkyen kb. 4 óra alatt szépen kihűl és "megköt". Akkor szeretem a legjobban, ha még egy picit folyós, de már majdnem remegős.

Ha már az előző posztban a világvégét világválságot emlegettem, akkor a most következő étel még jobban beleillik a gondolatmenetbe. Akkor is rendkívül gazdaságosan kihozható, ha tisztességes, minőségi alapanyagokból készítjük, egy kiadósabb adag kb. 200-250 forint körül jön ki. Készíthető belőle nagyobb mennyiség is -kevés persze nehezen kivitelezhető-, másnap felmelegítve is kiváló. Ráadásul szeretem is, igaz évente pár alkalomnál többször azért ez is túlzás lenne ebből is.

Hozzávalók (8 adag)
- 800 g darált hús
- 300-350 g rizs
- 1 jó nagy vagy 2 kisebb fej kelkáposzta
- 800 g tejföl (vagy 700g+ 100 g sajt)
- só, bors, fűszerkömény, babérlevél
- 2-3 sonkahagyma
- 4-5 gerezd fokhagyma
- 2 ek borecet
- olívaolaj és/vagy (liba)zsír

A kelkáposzta torzsáját kivágom, sós, babérleveles, ecetes vízben megabálom, majd kihűtöm. Az a jó, ha még nem esik össze, épp egy kicsit roppanós marad. A rakott kelhez jobban szeretek kerek szemű rizst használni. Bár nehézkesebb vele dolgozni, de a keletkező szaftokat jobban magába tudja szívni, és a végeredmény özesebb és puhább lesz vele. A megmosott rizst kevés olívaolajon vagy más zsiradékon megfuttatom, sózom, felöntöm vízzel vagy alaplével, és megpárolom. Amikor kész, célszerű óvatosan átkeverni, hogy ne tapadjon össze. Miközben a rizs párolódik, a sonkahagymát és a fokhagymát  finomra vágom, libazsaíron /olívaolajon/ kissé megpirítom, amikor kezd színe lenni, hozzáadom a darálthúst, és állandóan kevergetve azt is megpirítom. Amíg ki nem fehéredik, szorgosan kevergetni kell, mert összeragad, és utána többet nem jön szét. Ekkor megszórom mozsárban megtört borssal és fűszerköménnyel, egy-két percig tovább párolom, majd a legvégén sózom, hogy minél kevesebb levet engedjen. Ekkorra jó eséllyel kihűl annyira a káposzta, hogy szét lehessen szedni leveleire.

Az előkészületek után a legnagyobb tepsit kikenem zsírral vagy olívaolajjal, majd résmentesen lerakok egy réteg kelkáposzta levelet. A kisebb leveleket jól fel lehet használni a hiányzó részek kitöltéséhez. Aki sósabban szereti, sózhatja is, de nem szükséges. Erre jöhet egy aránylag vékony réteg rizs. Ha kissé összecsomósodott volna az edényben, kézzel is szét lehet morzsolni szóráskor. Erre kerül a darálthús, ha valaki borsosabban szereti, még megszórhatja frissen őrölt borssal, majd jöhet egy réteg tejföl. Én ezt bárkanállal szoktam fél kézzel, ívesen rádobálni, mint ahogy a kőműves a falra a maltert, hogy minél jobban terüljön. Máskülönben fél kilót is rákénhetünk:). Jöhet rá egy réteg káposztalevél, enyhén lenyomkodva, hogy ne maradjon levegős. Újabb rizs, darált hús, tejföl, majd káposzta lenyomkodva. Végül a tetejére tehetünk tejfölt és/vagy sajtot, ki hogyan szereti. Magasabb edény esetén természetesen még nem értünk a végére, jöhet rá még egy réteg. Tegyük kb. 40-50 perce közepesen forró sütőbe, míg szépen meg nem pirul a teteje. Tálalás előtt 15-20 percet pihentessük.

Mielőtt túlzottan elszaporodnának a kávés posztok, jöjjön egy kis hal. Mégpedig a világválság és a "csökkentsük megélhetésünk költségeit" jegyében, az ára igencsak barátságos, 6-800 ft/kg körül mozog. A törpeharcsát sokan csak alaplébe való halnak tartják és használják, pedig igen finom íze van. Kiadósnak nem mondható, de mindez csak mennyiség kérdése, egy kilónyival két ember bőségesen jóllakik.  Tipikusan kézzel-lábbal fogyasztható ételről lesz most szó, első randevúra vagy sznob társaságra nem biztos, hogy ez a legalkalmasabb.

Hozzávalók (2 fő)
- 1 kg törpeharcsa
- 3 gerezd fokhagyma
- só, bors
- 2 ek (kukorica)lisz, 2 ek. kukoricadara
- kb. 3 dl olaj a sütéshez

- 15 deka köles
- fél liter zöldségalaplé
- 2 fej mogyoróhagyma vagy 1 közepes sonkahagyma
- 3 gerezd fokhagyma
- 3-4 deka vaj
- 3-4 deka parmezán vagy grana padano

Célszerű a halasnál felpucolva, tisztítva kérni a törpeharcsát, mert elég kellemetlen jószág, az elülső és felső úszói tüskések, szúrósak, a kb. 200 forint felárat bőségesen megér. Ha erre nincs lehetőség, nincs más választás, mint magunk elvégezni mindezt /szerencsére én megúsztam/. Természetesen otthon még nem árt még egy alapos átnézés, átmosás. Miután ezzel megvoltam, sóztam, borsoztam, majd egy tálban jól összeráztam 3-4 gerezdnyi áttört fokhagymával, és egy órát állni hagytam így.

Előkészítettem a köléskásához valókat. A hagymákat finomra vágtam, vajon megfuttattam, hogy épp csak kapjon egy kis színt, majd hasonlatosan, mint rizottókészítéskor, mindig csak egy kis merőkanálnyi, gyöngyözően melegen tartott zöldség alaplevet adtam hozzá, és közben kevergettem. A köles kb. 3-szoros vagy valamivel nagyobb mennyiségű több folyadékot képes felvenni. Amikor elkészült /célszerű ellenőrizni is, hogy megpuhult-e/, akkor néhány darabka vajat és egy kevés frissen reszelt parmezánt dolgoztam el benne.

A halsütést a köleskása készítésével egyidőben elvégezhetjük, az a jó, ha mindkét munkafolyamattal egyidőben végzünk. Egy közepesen nagy, magasabb peremű serpenyőben vagy lábosban hevítsünk olajat, amely kb. 2 cm magasan legyen benne. A törpeharcsákat közvetlenül sütés előtt megforgattam lisztes kukoricadarában, kissé lerázogattam, és három menetben kisütöttem. Nyugodtan lehet az átlagosnál kicsit nagyobb hőfokon sütni. Bár halról van szó, és mostanában jobbára csak fehérbort fogyasztunk, most kivételesen a Heimann Tavalyi (Idei 2008) nagyon jól esett hozzá.

Egy kis "anatómia" a törpeharcsa fogyasztásához: evéskor kézzel távolítsuk el az összes úszót alul-felül, ezután szálkamentes lesz. A hasüreg szálkái rögzülnek a gerinchez, itt nem árt egy kis óvatosság, de semmi több. A hátsó úszó ropogósra sül, én nagyon szeretem elrágcsálni.

Kecskemét sétálóutcája a Kéttemplom köz, ahol az utóbbi időben örvendetesen szaporodnak a kávézók, reméljük hosszabb távon is meg tudnak élni. Az utca végében lévő Cafe de Columbia nem új hely, hosszú évek óta működik, bár a kávémárkában történt változás. Jelenleg a Manuel kávéi találhatók a kínálatban, ezért nagy elvárásokkal indultam kávézni. A berendezés a 90-es évek kissé szögletes hangulatát adja, de nagyon ízléses és hangulatos tálalásban ma is frissnek hat. Aránylag méretes asztalok, hatalmas, szinte fotel-szerű ülőalkalmatosságok adják a berendezést, a falakon hangulatos képek. Tehát a kávéházi hangulat tökéletes, mindehhez ráadásként még ott a hangszórókból diszkréten áradó kellemes jazz, és a legalább tucatnyi féle kihelyezett újság és folyóirat. Régi épületről lévén szó, hatalmas a belmagasság is, amely megnyugtató érzéssel tölt el.

A felszolgálásról
 
A személyzet minden esetben mosolygósan, precízen és gyorsan, de nem tolakodóan tette a dolgát. A kávékról is megfelelő a tájékoztatás, már az első alkalommal kiderül, hogy a fő kávéjuk a Manuel Sublime. Többfajta itallapot is kapunk, külön szedve a kávés, csokoládés-desszertes, illetve egyéb italokat. A kávé alapú italok minden esetben az összes “kötelező” tartozékkal érkeznek: saját márkás Manuel cukor vagy édesítőszer, keksz, valamint pohárka szóda, szalvétát pedig az asztalokon kihelyezett tárolókból vételezhetünk. Ez nagyon jó így, ha véletlenül többre van szükség, nem kell külön szólni ezért.

A felszolgált kávé
 
Kezdjük mindjárt a nehezével. Sajnos az eszpresszó közel sem tökéletes. A Manuel csésze úgy tudom közel 80 ml-es, mivel felfelé szélesedik, ezért az átlagnál nehezebb pontosan megbecsülni a benne lévő ital mennyiségét. Szemmértékre kb. 35 ml eszpresszó érkezik minden esetben. A krém nem záródik teljesen, és könnyen eloszlik. Még akkor sem sikerült megfelelően krémesre készíteni az eszpresszót, amikor kifejezetten kértem, hogy olyan legyen, mint a Manueles itallap borítóján lévő képen, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ekkor valamivel tényleg jobbat készítettek az átlagnál. Mindazonáltal sajnos a cukrot ez a krém sem tartotta volna meg. A kávé ízvilága nem volt rossz, kellemesen karamelles jellegű, de összességében nem hozta a benne lévő lehetőségeket. Kipróbáltam néhány kapszulás kávét is, ezek finomak, de szokás szerint szinte krém nélkül, és kissé hosszúra készítve kapom őket. A kávét a daráló adagolójából készítik.

 
A tejes kávéitalokra nem lehet panasz. Úgy láttam, hogy tejhabosító géppel dolgoznak, és jól ki is tudják használni ennek adottságait. Kaptunk egy zseniális macchiatone-t, ez nagyjából eszpresszós űrméretű üvegcsészében érkezik, a kávéoszlop magassága megegyezik a tejhab magasságával, tej nem is nagyon kerül bele. Már kinézetre is csábító, és megkóstolva sem csalódunk. A kapucsínó szintén elegáns kinézetű, és nagyon finom, megfelelő arányokkal. Ha előírásszerű krém lenne a kávén, még jobban mutatna.
Minden kávé alapú ital kérhető koffeinmentes változatban, ezért 100 forint felárat kell fizetnünk. Talán ez egy kissé sok, azonban kevés helyen biztosítják ezt a lehetőséget, ezért manapság inkább örülnünk kell ennek. Gondolom, a koffeinmentesből kevesebb fogy, ezért ezt frissen darálják.

Árak
Nem ez a legolcsóbb kávézó a városban, de belvárosi mértékkel az árak inkább barátságosak, egy eszpresszóért 290 Ft-ot, a kapszulás kávékért 340, egy kapucsínóért pedig 340 Ft-ot kérnek. A koffeinmentes felár 100 Ft.
 
Összegzés
Sajnos az eszpresszó tekintetében nem lehetünk elégedettek. Az általános magyar betegség itt is megtapasztalható: hiába a kiváló technika és alapanyag, a remek hangulatú hely, mégsem aknázzák ki maximálisan a benne rejlő lehetőségeket. Pedig nem is nagyon kerülne pénzbe, valószínűleg csak be kellene hangolni a gépeket. Néhány szót váltottam a személyzettel is, s ez alapján úgy tűnt, hogy szakmailag is szeretnének tovább fejlődni, ezt szintén kár lenne kihasználatlanul hagyni. Az igyekvés jelei jól láthatóak a tejes kávéitalokon, már csak ezek kedvéért is érdemes betérni ide.

Cafe de Columbia
Kecskemét, Kéttemplom köz 14.
Nyitva tartás: hétfő-péntek 8-23h, szombat-vasárnap: 10-23h
 

A cikk eredetileg a Kávékorzón jelent meg

Majdnem tovább tart a névadás és a cím leírása, mint az étel elkészítése. Az ilyesmiknek jó lenne nevet adni, viszont akkor nem lehet megtudni, miről is van szó. A szokásos hétközbeni pasta főzéskor legutóbb úgy döntöttem, hogy kicsit keverem az olaszos és magyaros dolgokat. Az elkészítési idő azonban a szokványos, amíg felforr a víz, minden előkészület megvan, és amíg kifő a tészta, a mártás is elkészül.

Hozzávalók /3-4 adag/
- 500 g Conchiglie Rigate
- 150 g csípőspaprikás mangalicakolbász
- 2 közepes sárgarépa
- 1 sonkahagyma
- kisebb csokor metélőhagyma
- 1 hámozott paradicsomkonzerv
- 1 kisebb marék aszalt paradicsom
- 1 ek olívaolaj

Amíg a víz felforrt, a megtisztított répákat vékonyan felkarikáztam, a hagymát amilyen finomra csak lehet, felaprítottam. A kolbász bőrét leszedtem és azt is felkarikáztam. A Conchiglie Rigate  a doboz szerint 12 perces, ennyi idő alatt a répa is megpuhul, tehát amint a tészta belekerült a főzővízbe, a mártást is el lehet kezdeni. Kevés olívaolajon kissé megpirítottam a kolbászt, majd kiszedtem a serpenyőből. A visszamaradt zsiradékon a hagymát és a répát kissé megpirítottam, majd hozzáadtam a paradicsomkonzervet es a kettőbe-háromba vágott aszalt paradicsomokat. Néhány evőkanállal a tésztafőző vízből is szedtem hozzá. A tizedik perc magasságában a kolbászt is visszatettem. Sózni nem kellett, a kolbász, az aszalt paradicsom és a tésztalé megtette helyettem. A leszűrt tésztát a mártásba forgattam, és megszórtam finomra vágott metélőhagymával. Sajt nem kell és nem is illik hozzá. Tálalás a serpenyőből.

Gombócot enni márpedig történelmi szükségszerűség. Jómagam ezt nem is bánom, igen nagy rajongója vagyok. A gombóc -többek között- a hajdani Habsburg Birodalom, majd később az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő népek által rendszeresen fogyasztott ételek egyike volt, felhasználása igen sokoldalúan történt. Ették magában, köretként, levesbetétként, ki tudja még milyen formában. Nyilvan ez hatással volt a magyar konyhára is, bár mi azért jóval kevesebbet szerepeltetjük az étlapunkon. A mai rohanó világban egyre kevesebben állnak neki elkészíteni, mondván sok munkával jár. Vagy megveszik  a mirelit ipari vackokat, sok helyen még az éttermekben is ezekkel találkozni. Annak ellenére, hogy mégsem olyan bonyolult dolog az a gombóckészítés, a tárgyban szereplő pedig igazán pofonegyszerű, a végeredmény igazán finom, puha és omlós. Levesbetétként, leves fő alkotóelemként, köretként, főételként egyaránt alkalmas. Aki nem szereti a juhtúró karakteresebb ízét vagy nem jut hozzá megfelelő minőségben, használhat hozzá bryndzát.

Hozzávalók /10 adag/
- 3 liter zöldség alaplé
- 6-8 sárgarépa
- 2-3 petrezselyemgyökér
- 2 kisebb zeller
- 1 karalábé
- 1 doboz hámozott paradicsomkonzerv
- 4-5 fej apró hagyma
- 1 fej fokhagyma
- kapor, orgánó /télen jó a szárított is/
- 2-3 ek olívaolaj
- só

- 30 deka juhtúró vagy bryndza
- 4 tojás
- zsemlemorzsa /kb. 4 zsemléből/
- 1/4 szerecsendió frissen reszelve

A zöldségeket megtisztítottam, 3-4 centis hasábokra vágtam. Olívaolajon megfuttattam a finomra vágott fokhagymát, majd amikor kezdett színe lenni, hozzáadtam a zöldségeket, és 6-8 percet tovább pirítottam, időnként átforgatva. Sóztam, felöntöttem zöldség alaplével és egy liter vízzel, csendes tűzön kb. fél óra alatt majdnem puhára főztem a zöldségeket. Addig elkészültek a gombócok: a juhtúrót villával összzetörtem, eldolgoztam benne a tojásokat, reszeltem bele szerecsendiót, majd hozzáadtam kb. 4 zsemléből készült zsemlemorzsát. Érzésre, amennyit felvesz. Nem szabad, hogy kemény legyen, akkor az igazi, ha 5-6 perc pihentetés után épp csak formázható. A juhtúró miatt sózni nem kell. Vizes kézzel 2-3 centis gombócokat formáztam belőlük, felhasználásig félretettem. Amikor a levesben lévő zöldségek kezdtek puhulni, hozzáadtam a paradicsomkonzerveket, a benne lévő paradicsomokat harmadolva, és óvatosan beledobáltam a gombócokat is, a kondérban egyenletesen elosztva. Ilyenkor jöhetnek a szárított zöldfűszerek, ha van friss, akkor az a végén. Amint feljöttek a gombócok a tetejére, még kb. 3-4 percet kell főzni, egyet kivehetünk, és félbevágva ellenőrizhetjük, hogy rendesen megfőtt-e a közepe.