Régóta terveztem már egy látogatás a Szent György-hegyre. Nem csak a csodálatos természeti értékei csábítóak, hanem maga a kultúrtáj is, lévén az egyik legjobb magyarországi borvidék egyik legértékesebb gyöngyszeme. A hegy úgy is mint természeti látnivaló, és úgy is mint borvidék nem túlzottan felkapott, szinte méltatlanul mellőzött célpont manapság. Igaz, ez jó nekünk, odalátogatóknak, mert nincs teli idióta turistákkal, de talán nem jó az ott élőknek, gazdálkodoknak, egyáltalán az üzletmenetnek. Ennek ellenére most nem volt egyszerű szállást kapni, ez július derekán egyébként inkább a bűvészmutatvány kategóriába tartozik. Célzottan két borpincét is terveztem meglátogatni, ezért mindenképpen Hegymagason kellett szállást találni, az önkormányzati honlapján számos élerhetőség megtalálható. Végül sikerült a hegyen találnunk egy üres vendégházat, gyönyörű kilátással Szigligetre és a Balatonra, meghozzá baráti áron. Ha lehetőség van rá, mindig ilyet keresünk, így nem vagyunk minden áron a bizonytalan vendéglői kosztra és kávéra utalva, ezeket magunk is összedobhatjuk.
Csütörtökön délután megérkeztünk Hegymagasra, elfoglaltuk a vendégházat. A házigazdák egy flaska kellemes italú saját termésű rizlinggel is megajándékoztak, nagyon örültünk neki, ezt az este folyamán el is szopogattuk. Gyors bevásárlást ejtettünk Tapolcán, részben feltöltve a készleteket, majd megnéztük Szigligeten a Balatont. 18 fokos víz, erős szél, a Balaton-átúszást le is fújták. Ilyen a formám, már negyedik éve, hogy mindig elbukom, de most nagyon nem is bánkódtam emiatt.
Másnap reggel korán felkeltem, bevásároltam a tapolcai piacon. Kaptam gyönyörű rókagombát, amely végül egy rántottában vitézkedett, sok-sok finom zöldéget-gyümölcsöt, termelői kecskesajtot, és a hentesnél marhacombot. Ezzel a készlettel már vasárnapig kihúztuk, persze a bort leszámítva. Erre a napra terveztük be a hegy megmászását is, ezért egy határozott, de nem elnyújtott reggeli után neki is indultunk. Úgy terveztük, hogy a hegyet az azt körülölelő útról indulva támadjuk. Így a túra első részén meglátogatjuk Nyári Ödön pincéjét, megmásszuk a hegyet, és a nap végén, mintegy jutalomként betérünk a Szászi Pincébe.
Nekivágtunk hát a hegynek, egy kis kaptatás után hamar elértük a Tarányi présházat és a Szent György-hegyi Lengyel-kápolnát. Miközben kissé kifújtuk magunk, megcsodáltuk mindkettőt, kár hogy épp nem sikerült egyiket sem megnézni belülről, de legalább lesz miért visszamenni /többek között/:). Innen tábla jelzi a Nyári pincét, hamar oda is értünk.
Szerencsénk is volt, nyári időszakban csak délután kettőkor nyitnak hivatalosan, de épp voltak a pincénél. A kóstolást most már az sem gátolhatta meg, hogy nem volt áram, mindezt gyertyafény és a kintről beszűrűdő természetes fény mellett is meg lehet tenni. Nyári Ödön borai közül sok kereskedelmi forgalomban is elérhető, így most ezeket mellőztük, és inkább a kis tételben készülő, igazi kézműves tételekre öszpontosítottunk. Igazán finom kéknyelűt, kései szüretelésű olaszrizlinget és szürkebarátot kóstoltunk. Közben elmondták, hogy például a kései olaszrizlinget 2006 decemberében szedték igen nagy keservek közepette, már szedés közben minden fürtöt egyenként meg kellett vizsgálni. A bor kezelése sem volt rutinfeladat, de végül az eredményt kóstolva mi is megállapítottuk, hogy nem volt hiába a rengeteg munka. Közel másfél óra bórkóstolás után elég morált és erőt gyűjtöttünk a hegy meghódításához, folytatttuk utunk.
A turistajelzések nem mindenhol egyértelműek, nem ártott a térképet és a helyszínt többször is összevetni. Az Emmaus kápolnánál a szőlőt elhagyva balra fordulva az akácos mentén elkezdett emelkedni az út, először csak enyhébben, majd egyre kaptatósabban, míg végül a bazaltorgonák előtti utolsó, rövidebb szakasz már annyira meredek, hogy ott a zergék is csörlővel közlekednek.
Feljutva, a bazaltorgonák tövében kicsit megpihentünk, majd felmentük a fölöttük lévő tetőre, ahol északi és keleti irányban gyönyörű kilátás nyílik a Balaton felvidékre. Innen már csak pár percnyire a hegytető, ahonnan pedig a Balaton irányában lévő panorámában gyönyörködtünk. A beérkező ösvényről jobbra fordulva átkeltünk a hegyen, majd a tanösvényen át visszaereszkedtünk a hegyet körbejáró útra. A tanösvénytől többet vártunk, a "tan" jellegét mindössze egy információs tábla volt hivatott biztosítva, néhány ott élő faj képét feltüntetve.
A bazaltkúpról leérve ismét egyre inkább jellemző növény lett a szőlő, majd az Oroszlános-kútnál feltankoltunk, és rövidesen visszaérkeztünk a Tarányi présházhoz. A műúton lejtmenetben már csak pár perc innen a Szászi Pince.
Itt aztán a tervezettnél kicsit több időt töltöttünk. Eddig még nem volt módom a boraikat kóstolni, mivel kereskedelmi forgalomban nem kaphatóak, de a Művelt Alkoholista olaszrizling panorámája alapján nagy reményekkel vártam a találkozásra. A valóság pedig többet hozott, mint a képzelet. Már a válogatás olaszrizling (2006) is leverte volna a biztosítékot, ha előzőleg nem kóstoljuk Nyári-féle válogatást. Szinte meghökkentő volt, mit az értő kéz és a hely művelni képes az olaszrizlinggel, amelyet lesajnálva inkább csak fröccsbornak tartanak. A kabócások előtt azonban még egy kis kitérőt tettünk a rajnai rizling, muscat ottonel, kéknyelű és szürkebarátok irányában. A 2006-os rajnai rizlingben erős potenciál lakozik, de az igazi néhány év palackos érlelés után lesz. Kérdés, ki tudja-e valaki ezt várni? A muscat ottonel nagyon igéretes, intenzív illattal indít. A szájban mindez először csalódást keltően elillan, olyan, mintha csak igéret maradna, ám a következő kortyok mégiscsak meghozzák, amit az elébb vártunk. Kicsit trükkös, mondhatni szofisztikált, de működik! A szürkebarátok is hozzák a formájukat, a magyar átlagmezőny felettiek, de valahogy nekem nem nyíltak ki igazán. Igaz, Bussay doktor szürkéje után igazán magasak, már-már irreálisak az elvárásaim. Miközben ezen merengtem, és készültem a kabócás rizlingre, hirtelen ránkszakadt az ég, az összes vendéget beterelve a mindössze pár négyzetméteres benti részbe. Utólag elgondolkozva, ezt égi jelnek kell tekintem, de erről majd később. Hirtelen sokan lettünk hát, de legalább kicsit elbeszélgettünk a többi vendéggel is, akiknek jó része hamar elszállingózott. És közben, igen, megjött a kabócás. Először a félszáraz (2006). Szinte sokkoló, mellbevágó élmény. Intenzív gyümölcsös, határozottan megtámogatva savakkal, érződik a viszonylag kései szüret, ott van a háttérben maga a vulkanikus talaj, sőt talán még a borász kézjegye is. A száraz kabócás rizlingben pedig mindez még sokkal határozottabban jelen van, szinte minden egyes szőrszálam égnek állt az élvezettől, miközben kortyolgattam. Ez még jobban egyben van, mint félszáraz testvére. Szászi Endre feladta a leckét, ezt nehéz felülmúlni. Márpedig ilyen bor nincs is. És mégis.
Közben telt az idő, le kellett szállni a fellegekből. Melyek igen alacsonyan és sűrűn gomolyogtak a hegy felett, szakadatlanul szakadva belőlük az eső. Légvonalban 400 méterre lakhattunk, ám köztünk volt a szőlőhegy, ilyen időben térdig merül az ember a sárban, maradt a másfél kilométeres gyalogút. Esernyő, kabát nincs, kilátások nem javulnak, el kell indulni. Vásároltunk még az estére /és a főzéshez/ két liter szürkét és nekivágtunk /sok tételből van két literes kiszerelés is, kedvező áron/. Az esőben világosodtam meg csak, hogy még ha nem is mérhető össze esetünk, de miképpen Prométheuszt megbüntettéák az istenek a tűz elvétele miatt, nekünk a víz lett a büntetésünk, hogy ilyen szép borokat kóstolhattunk. Sorsunkat büszkén és vidáman viselve hazasiettünk hát a sűrű esőben, miközben leszállt az est.
Nem is volt még pedig későn, nyilván a sok felhő miatt lett hamar sötét. Estére vacsorát igértem, mégpedig levest, a marhacombot pontosan ezzel a célzattal vettem. De ott volt a frissen beszerzett bor, melyet megkóstolva úgy döntöttem, legyen gulyás. Szürke gulyás, merthogy készüljön a szürkebaráttal. Pirospaprikánk ugyan nem volt, de ki mondta, hogy anélkül nem lehet?!
Szürke gulyás /5-6 adag/
hozzávalók
- 1 kg marhacomb
- 1 fej vöröshagyma
- 2 deka vaj
- 1 cső csípős paprika /lehetőleg piros/
- 7-8 kisebb sárgarépa
- 60 deka krumpli
- 1 kisebb zeller
- 2-3 szál petrezselyem
- 2 kisebb paradicsom
- 600 ml szürkebarát
A húst felkockáztam, forró vajon megpirítottam, majd néhány perc múlva hozzádobtam az apróra vágott hagymát és a felaprított piros csípős paprikát. További 4-5 perc múlva sóztam, felöntöttem borral, és lefedve csendes tűzön 80 percet pároltam. Ahogy kezdett puhulni, hozzáadtam a feldarabolt zöldségeket, és néhány szál zeller- és petrezselyemzöldet. Felöntöttem annyi vízzel, hogy ellepje, fedő alatt csendesn tűzön bugyborékolva hagytam. Amikor a krumpli kezdett puhulni, hozzáadtam 2 apróra kockázott paradicsomot, 10 perc múlva kiszedtem a zöldeket, és tálaltam. Egyáltalán nem hiányzott a pirospaprika, sőt. Színanyag a csípős paprikából, sárgarépából és a paradicsomból is kioldódott, éppen elég is, a bor pedig intenzíven kiemelte az ízeket. Egyik legjobb gulyás, amit eddig készítettem, pedig igazán tábori és ad hoc körülmények között született.
Szombaton a pihenésé volt a főszerep, délelőtt elmélyedtem az Ezeregy éjszaka meséi között, majd délután bevásároltunk a Nyári Pincében. Ezután leballagtunk a Szászi Pincéhez. Szászi Endre a csáládjával éppen egy asztalt terített, mint kiderült, közel egy év, a hatóságokkal folytatott harc után végre aznap volt az első alkalom, amikor ételt is felszolgálhattak a borkóstoláshoz. Rengeteg tételt nem kóstoltunk még, úgy döntöttünk, hogy megnézzük, rozé-vonalon mi a helyzet? Miközben a bort kortyolgattuk, a gazda pár mondatban bemutatta a borokat, illetve beszélt a gazdaságról is. A saját területeiken (7.5 ha) ökológiai gazdálkodást folytatnak, csak rezet és ként használnak a szőlő és a bor előállítása során. A rozék is kellemesnek bizonyultak, még ha nem is kiemelkedően emlékezetes tételek, ár-érték arányban igazán verhetetlenek (800 Ft/palack). Közben megérkeztek a vendégek, akik előre bejelentkeztek a kóstolásra, így a 12 éves fia vette át a gazda szerepét, és megtartotta nekünk élete első kóstoltatását. Nagyon tetszett, amilyen elkötelezettséggel ő is mesélt a borokról, a gazdaságról saját szemüvegén keresztül, illetve szót ejtett a családról, barátokról, kutyákról, macskákról, az élet dolgairól. Visszakóstoltam az előző napi szürkebarátokat, valahogy most még jobb formát mutattak, mint előző nap. A 2006-os hagyományos nagyhordós érlelést kapott, míg a 2007-es a reduktív iskolát képviseli. Az idő majd eldönti, melyiket szeretem jobban :). És nem maradhatott ki természetesen a kabócás. Egyik sem. Még szerencse, hogy most megúsztuk eső nélkül. Közben kiderült az is, hogy a 2003-as olaszrizlingjet meg sem kóstoltuk, pedig az az egyik legjobban sikerült Szászi-bor, az évjárat igazán különleges volt. Ekkor már nem láttam értelmét az ismerkedésnek, így ebből csak látatlanban hoztunk másnap, egy ünnepi alkalommal fogom majd kinyitni.
Vasárnap bevásároltunk a Szászi Pincében, majd felmentünk a Szigligeti várba. Kellemes meglepetésnek bizonyult. Sajnos manapság egyre több várban szalad el a táltos az üzemeltetőkkel. Drága belépőjegyek, pocsék kiállítások, lehúzás. Iskolapéládja ennek Visegrád, több, mint egy ezres a beugró /egy óra sorban állással/, amelyben nincs benne a panoptikum, amely plusz 500 körül lehet. És röhejes. Mint ahogy a várban lévő kiállítások is. Nyugat-Európában egy B-kategóriás helyen magasabb a színvonal, itt pedig Magyarország egyik fő turisztikai attrakciójáról van szó. Ezt akarjuk magunkról megmutatni a világnak. Gratulálok! A sümegi várról is hasonló véleményt hallottunk, így most ki is hagytuk, pedig gondolkoztam, hogy hazafelé menetben útba ejtjük. Szigliget viszont a maga 300 forintjával a Balaton mellett egészen elfogadható. Igaz nem túl bőséges az információmennyiség, nincs komolyabb kiállítási anyag, de mégis jó hangulattal megy körbe az ember a várban, és a panoráma egyszerűen mesébe illő. Voltam már itt párszor, de megérte ismét felmenni.
Ezzel gyakorlatilag véget ér a programunk, a vár alatt még fagyiztunk egyet /nem messze Szásziék szigligeti borboltja is/, és kissé nehéz szívvel elindultunk haza. De már előtte éreztük is, jó lenne mielőbb visszatérni.
Utolsó kommentek