Hát ez a pillanat is elérkezett, lezajlott a Blogkóstoló. Még csak most kezdem feldolgozni a történteket, persze még mindig az események hatása alatt állok. Olyan, mint egy Jommelli opera vége, amikor elhallgat a zene, de hosszú-hosszú percekig mégis olyan érzésem van, mintha még folytatódna tovább, majd várom, hogy folytatódjon. Bevallom őszintén, nagyon elfáradtam, minden porcikám fájón tiltakozik két nappal elteltével is, sőt még ma reggel is nehéz volt kimozdulni az ágyból. De mindez mégsem fontos, óriási élmény volt, hihetetlenül jól éreztem magam.

Tervezte: Tóth Rita, Dining Guide

Számomra már csütörtökön elkezdődött a nagyüzem, amikor kimentem a piacra a zöldfűszerekért, aztán kirohantam a szilvás emberhez, akitől elhoztam harminc kilót szilvát, hogy Piros segítségével szilvakrémet készítsek a krémdesszerthez. Pénteken reggel ismét piac, amikor derült égből villámcsapásként fogad a hír, hogy a marhapofához rendel nyolc kiló paradicsomot majdnem egy az egyben elvitte az időjárás. Csupán két és fél kilónyit tudtak összevadászni. Puff. Miközben szakad az eső - a piacon bőrig áztam -, az autóban a Metro felé véve az irányt hallgatom a rádióban az időjárásjelentést. "Az ország felett erősen borult az ég". Nos, igen, ha a felhőszakadásszerű folyamatos esőzést leszámítjuk, tényleg erősen borult. A Metróban konstatálom, hogy természetesen nincs elfogadható minőségű hámozott paradicsomkonzerv. Miért is lenne, a mai magyar valóságban miért kellene árulni elfogadható minőségű árut????? A multik megtehetnék, még sincs egyikben sem, legalábbis Kecskeméten nincs. Illetve egyedül a Kaiser's vagy a Spar tart, de most náluk sincs, pedig kéne majdnem 8 kiló. Megeresztek egy gyors segélykérő telefon a szervezők felé, és nemsokára kiderül, hogy az éttermesek egy félreértésből kifolyólag vettek nekem paradicsomot. Méghozzá frisset, és jót - hurrá, megmenekültem! Ezek után a szakadó esőben még kétszer bőrig áztam, míg bepakoltam a kocsiba a felszerelésem és az alapanyagokat, majd negyedszer az étterem előtt, amíg kirakodtam. Miután az autót két napra biztonságba helyeztem, épp annyi időm maradt, hogy visszaérjek az étterembe, mert Horasszal délután háromtól alaplevet terveztünk főzni.

Az alaplé főzése közben arra is rájöttünk, hogy a következő napra betervezett munkafolyamatok közül kettőt megcsinálhatunk aznap, míg fő a borjúszív. És milyen jól tettük, hogy megcsináltuk, másnap bajban lettem volna, ha nem! Meghámoztuk a paradicsomot, majd szemügyre vettük a Gál Józsitól érkezett marhapofát. Igazán szép áru volt, viszonylag kevés tisztítást igényelt, viszont súlyban nagy szórást mutatott. Így minden egyes darabot konyhai mérlegen lemértünk, és ez alapján határoztuk meg, hogy hány darabba kell vágni. Próbáltuk az adagonkénti 10 dekát tartani, amelyet egyre több sikerrel belőttünk 9-11 közé. Közben befutott Limara, hogy elkészítse az öregtésztát, majd fél tíz magasságában Lila Füge is megérkezett pisztációs süteményt gyártani. Épp időben, mert Horasszal együtt nem bírtunk magunkkal, és - bár nem jelentős tételt, de - elkezdtük dézsmálni a pisztáciát. Mindezt azonban nem hiába tettük, mert arra a felfedezésre jutottunk, hogy a marha- vagy borjú levese hihetetlenül jól harmonizál a pisztáciával. Lila Fügével kiegészülve hármasban direktben is összekóstoltuk, és tényleg így van, egyhangúan kimondtuk az ítéletet. Ez ügyben hamarosan fogok is jelentkezni. Szolidaritásból megvártuk - illetve szóban és tettekben egyaránt belekontárkodva - a pisztáciás sütemény elkészültét, majd éjfél magasságában elhagytuk a fedélzetet.

A következő emlékképen másnap hajnali fél ötről származik, amikor is elkezdett üvölteni a telefonom, hogy kelni kell. Lecsúsztattam egy koffenbombát az izgalomtól elszorult torkomon, összekészültem, nekivágtam. Természetesen az eső továbbra ismét zuhogott... Erősen bíztam benne, hogy mire érkeznek a vendégek, már eláll, de ez sajnos csak részben következett be. Megérkeztem az étterembe, majd elkezdődött a munka.

Tulajdonképpen az első mozdulatok megtétele után szinte minden összefolyik, olyan hihetetlen pörgés lett rajtam úrrá. Felvágtuk a hagymát és a zöldségeket, lepirítottuk a húst, felforraltuk az alaplevet, felraktuk a marhapofát. Elkezdett esni, egyre jobban, fedél kellett a bográcsnak is. Majd a villanyászokra kellett várni, akik ipari áramot biztosítottak a nagy, mázsás "robotgépnek", így a tervezetthez képest bő egy óra késéssel kezdtünk neki a krémdesszertnek. A baj természetesen nem járt egyedül, kiderült a robotgépről, hogy alkalmatlan a tejszínhabra, csak simogatja a tejszínt, de felverni nem képes. Már nekiálltunk kézzel felverni, mikor Limara megkapta az ipari dagasztógépet, így sikerült megszerezni tőle a nagy Kenwoodot a maga 6 literes habüstjével. Ezzel négy menetben nekifutva végeztünk. Az idő szorítása miatt a kétségbeesés határán 11 órakor nekiállhattunk pohárba tölteni a krémet. Szerencsére az első vendégek sem érkeztek délre, csak egy órára, mikorra pont végeztünk. Átöltözni sem maradt időm, azonnal be kellett állni a pult mögé, és innentől szinte folyamatosan érkeztek a vendégek. Csak néha volt egy-egy szabad perc, ilyenkor tudtam a befutó ismerősökkel egy-két szót váltani, illetve személyesen megismerkedni a beköszönő bloggertársakkal. Természetesen az időjárás nem volt kegyes, a délután folyamán ismét elkezdett esni, alig tudtuk az ételeket ernyő alá menekíteni. A fejem még védve volt, de pont a hátamra csurgott a víz, ennek az előző napi adaggal együtt szép kis megfázás lett a vége. Az időjárás annyira nem volt kedvező, hogy nagy gondban voltam a marhapofával is. A melegen tartó tálalóedény alá nem tudtunk annyira fűteni, amennyire szükséges lett volna, illetve a melegen kihozott tányérok kb. öt perc alatt jéghidegre hűltek, így sajnos néhány adagot a kelleténél hidegebben sikerült kiadnom. Gyorsan stratégiát váltva nem egyszer a bográcsból kellett tálalnom. Miután a bogrács is sokkal gyorsabban hűlt a kelleténél és a megszokottnál, időnként alá kellett gyújtanom, hogy optimális maradjon a hőmérséklet. Annyira mindenre kellett egyszerre figyelni, hogy a nagy pörgésben a saját szüleim is alig ismertem volna meg. Végül besötétedett, egy kicsit lenyugodott a forgatag, és a nap végére szinte minden elfogyott.

Szóval voltak nehézségek, de mégsem erről marad emlékezetes a nap, mindenre sikerült időben megoldást találni. A tavalyi erdőbényei fesztivál után eleinte kicsit tartottunk az étteremtől, de már az első megbeszélések után eloszlottak a kételyeim. A Tabáni  Terasz vezetői és dolgozói kivétel nélkül mindenben partnerek voltak, végtelenül segítőkészek, és tényleg annyira a magukénak érezték a rendezvényt, hogy a lekük is kitették érte. Így ha probléma merült fel, azonnal érkezett rá megoldás. Hihetetlenül fársztó nap volt a szombati, de mégsem ezt éreztem. Minden a helyén volt, valójában élvezet volt a munka minden perce. Fontos szólni az értő vendégközönségről is, hiszen ők is hozzátették a magukét. Jól esett a számtalan pozitív visszajelzés is, igazán inspiráló volt, és természetesen köszönöm kritikai észrevételeket is, hiszen ezzel is segítettek. 

A nap végén még maradt annyi erőnk, hogy rögtönzött macskazane formájában mikrofonba üvöltve köszönjük meg az étterem teljes kollektívájának a munkáját. És most még külön szeretném megköszönni Tibinek az egész napi fáradságos munkáját, nélküle biztosan nem sikerült volna. Köszönöm, hogy itt lehettem.