Az októberi hosszú hétvégére már jó előre elterveztük a programot, barátainkkal elmegyünk egy újabb badacsonyi kalandozásra. Természetesen kellőképpen előre gondolkozni nem lehet, a népszerűbb vendégházakat már nyáron lefoglalták. Mielőtt végleg feladtam volna a keresést, az alapos kutatómunka meghozta gyümölcsét, sikerült találni szabad vendégházat. Ahogy közeledett az időpont, egyre aggodalmasabban figyeltem a meteorológiai előrejelzéseket, az ominózus hétvégére esős idő volt kilátásban. Végül ez csak félig bizonyult igaznak, de erre a szombati teljes egészében ott töltött napunk ment rá. Ennek ellenére a program megvalósulás tekintetében jelentős részsikereket sikerült elérnünk.

Pénteken megérkeztünkkor elállt az eső, és még a nap is kisütött. Amikor kipakoltunk, kiderült, hogy a hétvégére szánt étkezési ellátmány jelentős részét otthon felejtettem a hűtőben. Nyitva tartó boltot szerencsére találtunk a közelben, így ebből nem lett gond.  Ettünk, ittunk, megterveztük a programot, majd átsétáltunk a Németh Pincébe. Már sok jót hallottam róluk, de valahogy még egyszer sem sikerült betérni hozzájuk, előző látogatásunk alkalmával például zárva találtuk. Most azonban Bacchus kegyeibe fogadott, jómagam kb. egy tucat tételt is megkóstoltam. A szárazaktól indultam, és a késői szüretelésű félédesekig jutottam, az édesekhez most nem volt hangulatom, ennél többet egyébként is nehéz korrektül értékelni. Az alapborok jók: a rizlingek, szürkebarátok egytől egyig hozták az elvárható színvonalat. A savasabb fehérek kedvelőinek figyelmébe ajánlom a budai zöldet, kiváló választás lehet akár egy zsírosabb liba- vagy kacsasülthöz is. Kóstoltam badacsonyi juhfarkat, ezen a területen igen érdekes formát mutat: Somlóval ellentétben Badacsonyban a Balaton miatt sokkal jobban megszelídülnek a savai. Feltétlenül érdemes kipróbálni, esetleg összehasonlítani. A nekem legjobban tetsző tételek a végén érkeztek, a 2005-ös kései szüretelésű félszáraz olaszrizlinggel hamar barátságba kerültem, annak ellenére, hogy négy éves a bor, még mindig nagyon szép karakteres, jól összeszedett savai vannak, igazán harmonikus, egyben lévő bor. A másik nagyszerű, mindenkinek nagyon tetsző tétel a 2006-os Jázmin Cuvée volt, ez is félszáraz, de már talán inkább a félédes határán. Diszkréten fűszeres illatú, gyümölcsös, szép bor.

A borkóstolás alaposan elhúzódott, mikor kiléptünk a pince ajtaján, haragos szél fogadott bennünk. Megszavaztunk egy gyors vacsorát a szomszédos Muskátli vendéglőben, a többiek gulyást rendeltek, én egy pacalt. A gulyás elfogadható volt, a pacallal egyáltalán nem voltam elégedett, ellenben igen kiváló száraz Szürkebarátot tartanak. Mire végeztünk a vacsorával, megérkezett az eső is. Valamikor másnap délután állt csak el, de köszönet nem volt benne, mert a dermesztő, erős szél maradt helyette egész napra.

Az időjárásnak köszönhetően szombaton minimálprogram tartottunk. Elmentünk Kékkútra vízért, visszafelé pedig Tomaj főutcáján, nem messze a Bazalttemplomtól felfedeztünk egy hangulos kávézót. Szimpatikus, kedves középkorú pár viszi. Érkeztünkkkor éppen operát hallgattak bakelit lemezről, igazán hangulatossá tette a helyet. Az asztalokon újságok, magazinok várják a vendéget, a gyerekek társasjátékokkal, törpös figurákkal üthetik el az időt, míg a szülők kávéznak. La Cimbali Junior gépen piros Illyt csapolnak. Magyar szokás szerint jóval hosszabbra készítik a szabványosnál, de ennek ellenére élvezhető a kávé, ráadásul még így is szép tigrismintás a krémje. Sajnos szóda vagy víz nem jár hozzá. A kapucsínó jó, és nagyon szép lattét öntöttek. Többféle sütemény is kapható. Érdemes betérni.

Kávé után alvás, heverészés, olvasgatás lett a program, nem sok kedvünk volt kidugni az orrunk sem. De az éhség nagy úr, ideje volt felkerekedni. Nyárról kellemes emlékeket őriztünk Hegymagason a Szent György Borházról, ezért most is erre esett a választásunk. Kissé télies, de meleg, barátságos hangulatú, több mint három órás estebédet költöttünk el. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, ahogy az este rátelepszik a szürkés, felhőpamacsokban fürdő hegyekre és a Balatonra. Nálam ez volt az egész hétvége fénypontja, és nem is annyira az ételek miatt, amely persze szintén részese volt mindennek, de a társasággal, a hirtelen késő őszbe hajló környezettel, és a környék semmi máshoz nem hasonlítható kisugárzásával együtt ragadott ki térből, időből.

Vasárnapra szerencsére alaposan megjavult az időjárás. Az óraállítás miatt egy órával tovább húzhattuk a lóbőrt, és a plusz egy órának köszönhetően időben elkezdhettük a napot. Reggel első utunk a káptalantóti biopiacra vezetett, ahol igen nagy nyüzsgés fogadott. Többen is felhívták a figyelmünk Istvándyékra, ezúttal nem a borra, hanem a mangalica termékeikre. Füstölt kolbász, füstölt tarja, angolszalonna, májas, mindenféle földi jók, egészen elfogadható árban. Alaposan bevásároltam. (Mostanra már kissé megcsappant a készlet, egyedül a májast nem kóstoltuk még.) A vastagkolbászban kissé csalódtam, mert bár ízletes, de néhány hét száradás és érlelés igazán jót tett volna neki. A többi füstölt áru is friss, de azokban meg éppen ez a jó. A tarját hajszálvékonyra szelve magában is élmény elfogyasztani, ilyen puha, omlós füstölt húst ritkán kapni. Talán a hosszú hétvégének köszönhetően is,  piacon sokan voltak, vevők is, árusok is. Az idénynek megfelelően mindenféle terméket lehetett kapni,  különféle gyümölcsök, sajtok, frissen préselt almalé, olajak, kenyerek, kelt kalácsok, mi szem-szájnak ingere, felsorolni is nehéz.

A piacolás végeztével Hegymagasra vettük az irányt, természetesen Szásziékhoz. Ezúttal a vörösökre is szántunk némi figyelmet, nem bántuk meg. Szászinál ez persze nem meglepő, rossz bort még nem kóstoltunk nála. Szokás szerint ismét jelentősebb összegért vásároltunk, bár azt hiszem, soha sem tudok eleget. Hazatérve mindig hamar elfogy, képtelenség zár alá venni. Nyilván párolog, bizonyára ez lehet az oka.

Ezen a hétvégén tartották Szigligeten a Süllőfesztivált, legutoljára ezt a programot hagytuk. Még soha nem voltam, de a beharangozás alapján kihagyhatatlan programnak tűnt. Bár ezügyben voltak ugyan kétségeim, de a remény hal utoljára (a lepényhal meg először). Kiadós séta után sajnos már a bejáratnál láttam, mire számíthatunk. Messziről hallatszott a tompa tuc-tuc zene. Amit tapasztaltunk, igazi, "magyaros", össznépi harácsfesztivál. A felhozatal nagy része aranyárban mért (70 ft/deka), paprikás lisztben sült süllő volt, a többi pedig nem volt igazán bizalomgerjesztő. 15-20 perces sorban állás után két ember ötezer alatt nemigen lakott jól, és ezen felül kellett még az itallal számolni. Szégyen, de a legtöbb süllőben még a kopoltyút is benne hagyták, úgy sütötték ki.  Természetesen jó szárazra, nem győztem facsarni rá a citromlevet, hogy meg ne fulladjak. A sózásra sem maradt elég idő, a hal bőre ugyan sós volt, de a húsán nem igazán érződött. De legalább az olaj, amelyben sült nem volt avas vagy égett. Sovány vigasz.  Megkóstoltam egy ezresért egy szűk arasznyi halkolbászt is. Bár ne tettem volna, ennyi erővel halízű fűrészport is ehettem volna. Sajnos ülőhely is valamivel kevesebb volt, mint ahányan egyszerre ettek, szabad asztalt csak örökölni lehetett. Végül sikerült egy "fél" asztalhoz bekunyerálni magunk. A hangulatunkat mindenesetre nem hagytuk elromlani, de azt hiszem, ez volt az első és utolsó süllőfesztiválunk. A kocsihoz visszasétálva még kiélveztük az utolsó napsugarakat, hamarosan megint beborult volna az ég. De ez már a naplementével együtt érkezett. Szépen lassan hazakocsikázva nézegettük, ahogyan egészen érdekes fényekkel festette meg a Balaton-felvidéket.