Amikor elkészültem a VKF 6. forduló kiírással, akkor egy pillanatra magam is megijedtem: ugyan mivel fogok a játékra nevezni, hiszen a házigazda nem maradhat szégyenben, még ha nyilván nem is a legnagyszerűbb ötlet fog az eszembe jutni. Kicsit össze is zavarodtam, majd elmentem úszni egyet. Mint már sok más alkalommal, most is ilyenkor tudtam jól összpontosítani, és nem több, mint öt-tíz perc alatt kis is találtam, mit fogok készíteni. A baromfiudvarban már szépen nőnek a kacsák, s mire eljő a VKF határnapja, éppen a legideálisabb pecsenyekacsák kerülhetnek az asztalra. Azt azért már akkor sejtettem, hogy az egészben a kacsavágás lesz a legnehezebb feladat, azt hiszem az összes baromfinépség közül őket kedvelem a legjobban. Ha kimegyek anyámhoz, még a kapuba sem érek, már hallják a kocsi hangját, és hangos hápogással adják tudtomra, hogy valamilyen finom falatra mindenképpen számítanak. Aztán amikor megyek hozzájuk, már futnak a kerítés felé még hangosabb hápogással, amit én természetesen viszonzok, ez a pacsi:). A sok bolond csirke meg fut utánuk, igaz ők is megtanulták, hogy ilyenkor jó a "fazék közelében tartózkodni". Ha véletlen nem viszek nekik semmit sem, akkor ezt csalódottan, sőt sértődötten veszik tudomásul, de végül ilyenkor szedek nekik valamilyen gazt a kert végéből, és gyorsan helyreáll a világ rendje. Van aztán egy közös mutatványunk is, felléphetnénk vele a cirkuszban. Amikor feltöltöm a kacsaúsztató kádat vízzel, mindig végigjátsszuk: szépen elkezdem őket locsolni a slaggal, ilyenkor egymás mögé-mellé állnak, mind velem szemben, és kitárt szárnyakkal várják, hogy locsoljam őket, miközben jót szürcsölnek a friss vízből. Aztán valamelyik persze mindig megijed, elkezd rohanni, és erre őt követi az összes, hangosan csattog a tappancsuk alatt a vizes homok. Az ijedtség nem tart ám sokáig, és kezdjük újra a mutatványt, míg meg nem unom, mert ők aztán reggeltől estig elszórakoznának így. Természetesen azt az időt leszámítva, amíg esznek, mert hát a kacsa az egyik legfalánkabb jószág, amit eddig láttam (de csak utánam).

Így hát az első kacsaáldozatot mindenképpen méltó módon kellett elkövetni. Az közismert tény, hogy a narancs közhelyesen jó komplementere a kacsának. De ha a narancs az, akkor  akkor nyár első felét uraló meggy még inkább. Ugyanígy egy jó vörösbor alapú mártás. Finomítsuk tovább úgy a dolgot, hogy a meggy portóimártásban lépjen színre. Igen ám, de ehhez még köret is dukál, milyen jó lenne, ha az az előbbi két dolog komplementere lenne. Még a tavasszal kísérleteztem a diós rizzsel, egy másik komplementer menüben. Úgy gondoltam, hogy a meggyes portóimártással és a kacsával még jobban fog harmonizálni. A dologban annyi bibi volt, hogy túlságosan hamar találtam ki, viszont azt is tudtam, hogy csak a legutolsó napon lesz módomban elkészíteni a menüt, így ha valami mégis balul üt ki, pl. mégsem passzolnak olyan jól az ízek, akkor égni fogok. Próbáltam még alternatív ötleteket gyártani, de már egyik sem volt olyan jó, mint az első gondolat, amely egyébkén is annyira izgatott, hogy szinte rögeszmémmé vált. No, ennyi kockázatot mindenképpen vállalni lehetett, és érdemes is volt.

A meggy és a portói az ízskála nem teljesen ugyanazon, de mindenképpen hasonló ágán helyezkednek el, a kettő együttes hatása mégis sokkal harmonikusabb és intenzívebb, mint külön-külön. A kacsa és a dió pedig mindenképpen ezek, és egymás "ellentétei", legalábbis, ha az ízeket tekintjük. E három (illetve négy) íz együttes jelenlétét pedig tökéletes egyensúlyban éreztem.

Lássuk tehát a részleteket. Két növendék pecsenyekacsát áldoztunk. Ebből egyet négyen azonnal el is pusztítottunk, a másikból még egy vacsora épp kijön :). Egyetlen hiba volt a dologban: előre nem lehetett kiszámítani, hogy a kacsák pont most vedlenek, ezért olyan tokosak voltak, hogy ilyet még nem láttam. Maradéktalanul nem is lehet megtisztítani, pedig küzdöttünk derekasan, szorgalmasan pörköltem (a kezem is). Ennyi baj legyen, jó ropogósra sütöm a bőrét. :)

A megtisztított kacsákat bedörzsöltem sóval, hasukba egy-egy fűszercsomót, 2-2 gerezd fokhagymát helyeztem, amely sok frissen szedett majoránnából és 1-1 rozmaringágból állt. Éppen befértek ketten a nagy kacsasütőmbe, és 180 fokra előmelegített sütőben két órát sütöttem, majd tepsibe átszedve megpirítottam őket. A pirítás ideje alatt elkészült a mártás és a rizs is: 40 deka hosszúszemű rizst megmostam, lecsepegtettem. Kb. 15-20 deka diót szakácskéssel durvára aprítottam. 3 deka vajat megforrósítottam, megfuttattam benne a rizst, majd hozzáadva a diót, tovább pirítottam pár percet, majd kétszeres mennyiségű tyúkalaplével felöntve lassú tűzön pároltam. Mikor majdnem felitta az összes folyadékot, óvatosan összekevertem, pár percig még pároltam, majd konyharuhába bugyolálva várta a tálalást. Eközben elkezdtem a mártást is: 2.5-3 deci portóit (ruby) megforraltam (az alkoholt nem árt elforralni, főleg, ha gyerekek, vagy vezető pozícióban lévők is fogyasztanak belőle), illetve nagyjából ugyanennyi tyúkalaplevet is. A portóiba annyi kimagozott meggyet tettem, hogy még a lé ellepje a meggyet. Kb. 10-15  percig forraltam, közben a leszűrtem a kacsazsírt. A jó minőségű zsírt külön edényben eltettem a hűtőbe, az pecsenyeleves "alját" pedig kevés vajjal megolvasztottam, 1 evőkanál lisztet elkevertem benne, és enyhén világosbarnára pirítottam. Hozzáadtam a tyúkalaplevet és a meggyes portóit. Kissé híg volt még ekkor, kb. 10-15 percig forralva kellő mértékűre besűrítettem. Amíg a levest ettük, a kacsákat pihentettem, és tálaláskor daraboltam. A mártást újraforraltam, néhány darabka hideg vajat adtam hozzá.

Az italon csak a tegnapi portó vásárláskor kezdtem gondolkozni. A portói természetes kísérője lehet, de ha ételhez fogyasztjuk, számomra csak, mint desszertbor jöhet szóba így tehát elvetettem. Nemrégiben végigkóstoltunk a cégnél egy általam találomra választott nagy kékfrankostesztet. Az volt a kitétel, hogy 1500 forintnál egyik sem kerülhet többe, illetve csak hazai tételeket kóstoltunk. Kakukktojásként benyaltunk egy palack Gere Attila-féle 2006-os portugisert. Nos, ez a tétel ízlett mindenkinek a legjobban, persze a versenyben nem vehetett részt, de a különdíjat mindenképpen megérdemelte. Miközben kerestem a megfelelő bort, eszembe jutott a mi kis tesztünk, így már nem is keresgéltem tovább, meg volt a megfelelő ital. Ezzel tettük fel az i-re a pontot. A kellemesen testes, enyhén savas, játékosan gyümölcsös karaktere pont megfelelően egészítette ki a menüt.

Természetesen itt még nem volt vége, akadt komplementer desszert is, az a következő írás tárgya az lesz.