Nyáridő lévén eljött az igazi lavinaszezon :) Most fakanál talált meg kérdésével, érdeklődve a címben szereplő dolgokról.
Alapvetően nálunk ezzel nincs semmi probléma: kétszemélyes háztartásban könnyű alkalmazkodni. Ráadásul valószínűleg fordítva kicsit jobban borzolná az idegeim, ugyanis a koreográfia szerint, amikor már tálalva van, a kedvesemnek még legalább 5 percnyi dolga akad, én pedig kb. olyan idegállapotban fesznegek a gőzölgő étel előtt, mint egy falka oroszlán a másfél hónapos éhezés után, a frissen elejtetett zebra teteménél. Így tehát még bőven van időm fotót is készíteni. Ha pedig mégis együtt ülünk asztalhoz, akkor illedelmesen megvárja, míg elkészül a fotó. Hiába, a nők sokkal türelmesebbek, ezt el kell ismernem. Ha a bővebb család, vagy a barátok érkeznek vendégségbe, akkor sincs probléma, sőt esetleg érdeklődnek, hogy az aktuális fogás mikor lesz majd olvasható. Sőt, Balbó profi fotós, így néhány képet ő készített. A vendégség után pedig sok esetben még kommentelnek is. A legérdekesebb az egészben, hogy pont asszony pajtás nem olvassa a blogot, esetleg néha belenéz, amikor írom. Mentségére szóljon, egészen érdekes viszonyban van az egész internettel. A barátaink már megszokták, hogy nem is küldenek neki e-mailt, mert sokszor csak hetek múlva olvassa el. Netes érdeklődését maximum a könyves és a filmes irományok tanulmányozásában határoznám meg, persze ezeket is csak mértékkel.
A blogírást nem túl régen (januárban) kezdtem. Eleinte nem illusztráltam képekkel az írásokat, igaz még digitális fényképezőm sem volt. Amint egyre komolyabban vettem eme passziómat, úgy merült fel az igény a képek készítésére is, aztán március vége felé beruháztam egy alapgépbe. Azóta kezdem rajta kitanulni az ételfotózás rejtelmeit, igaz még sok tanulni valóm van, másrészt talán a kompozíciók megalkotásánál is több kreativitást és türelmet kellene tanúsítanom: mindenképpen rontja a helyzetet az előbb említett móhósági faktorom. Amint tálalva van az étel, óriási izgalom lesz rajtam úrrá, és legszívesebben hagynám a fotózást a fenébe, csak együnk már. Ez mindenképpen ördögi kör.
Fakanálhoz hasonlóan bennem is van egy adag természetes irígység, amikor látom a többi blogon a szebbnél szebb képeket. Álmatlan éjszakáim azért nincsenek:)
A főzési szokásaimon nagyon sokat változtatott a blogírás. Eleinte nem is, minden folyt a maga medrében, ám az írással párhuzamosan sok gasztroblogot olvasok, rendszeresen. Azt kell mondjam, hogy a többség igen színvonalas, és itt ez alatt nem csak magát a blogot értem, hanem kiérződik, hogy a szerzőik magas színvonalon űzik a szakácsművészetet, és a tőlük telhető maximumot nyújtják, sőt beleadják a lelküket is a munkába. Szerintem a tévés főzőműsorok, vagy a akár sok szakácsköny (kivételek persze vannak) sem annyira igényesek, mint a szépen növekvő számú magyar gasztroblogger közösség. Ez pedig rám is ösztönzőleg hat, magammal szemben is egyre magasabb elvárásokat helyezek. Egyszóval lassan új dimenzióba kerül a főzés. Ezt erősítit, hogy rengeteg impresszió is ér a többieket olvasgatva. Így fordulhatott talán elő az is, hogy pl. az idén még nem készítettem el kétszert ugyanazt a fogást, vagy legalábbis csak hasonlóság merült fel. Pedig régebben a kedvenc ételeinket többször is porondra kerültek.
Amit pedig leírok, többször is átgondolom. Általában nem azonnal születik meg az írás, hanem pár nappal később, így alaposan át kell gondolnom a műveleteket és a hozzávalókat, hiszen nagyon fontosnak tartom, hogy a blogomban leírtakat mások is rekonstruálhassák. Eleinte ez csak ösztönösen volt így, de egy ideje már direkt odafigyelek erre.
Utolsó kommentek